Nem kéne elmenni Dubuffet mellett anélkül, hogy megnéznénk itt együtt néhány erőteljes munkáját, karakteres arcát, és elolvassuk néhány bölcs mondatát. Még úgy is, hogy ehhez vissza is kell kanyarodnunk az elmúlt évszázadba, serényen kicselezve azt az elvet, hogy kizárólag kortárs, mai alkotók munkáival ismerkedünk a Szín- térben.

Időutazás következik tehát! Az 1940-es évek derekán járunk, amikor hősünk az „art brut” címkével illette azokat az alkotásokat, amelyek nem a képzőművészeti tradíciók égisze alatt születtek. Tanulmányozta, gyűjtötte a pszichiátriai betegek, a perifériára szorultak és naivok vizuális alkotásait. 1949-ben Párizsban rendezett nagyszabású kiállítást ezekből a művekből, 63 ismeretlen ember 200 alkotását mutatta be. A kiállítás katalógusában jelent meg először nyilvánosan az „art brut” kifejezés.

Se korstílust, se stílusirányzatot nem jelöl a kifejezés, a függetlenséggel lehet a legjobban jellemezni, Dubuffet szerint az „autonóm inspiráció egy olyan modellen nyugszik, amelyben az alkotó az összes társadal­mi és kulturális behatástól elszigetelten él, nem vesz részt iskolai rendszerű művészeti képzéseken, illetve nincs tu­datában a hagyományoknak vagy a beállított kompozíciós előírásoknak”.

Főbb ihletforrásai közé tartoznak természetesen a háború borzalmai, az akkor feltárt lascaux-i barlangrajzok, a Brassai által fotográfiai csokorba gyűjtött falkarcok, gyermekrajzok, a zavart elméjű emberek festményei. 

A nyers művészet kifejezést egy levelében használja először, miután látogatást tesz egy svájci elmegyógyintézetbe, és megtekinti a páciensek munkáit.

Dubuffet akadémiai képzésen vett részt a híres párizsi Julian magániskolában, amit aztán otthagyott. 1923-ban Olaszországba, 1924-ben Dél-Amerikába utazott. Ezután körülbelül tíz évre felhagyott a festészettel, először műszaki rajzolóként dolgozott, majd a családi borkereskedést vezette. 1942-ben kötelezte el magát végleg a művészet mellett. Ebből a szempontból is nagyon bejön nekem. Egy darabig foglalkozik a művészettel, aztán mással, aztán megint művészettel. Nem érdekli, ez hogy néz ki kívülről, az élettel törődik. Ezért nagyon tudom őt tisztelni. Két világ közé helyezkedik, átjárhatóságot alakít ki magának, és aztán később tisztább betekintést nekünk.

Ezek a kívülálló figurák, akik köztünk élve nem törekednek a szépre, nem akarnak minket elkápráztatni, beazonosíthatatlanul, eklektikus és szokatlan formákat használva saját kiteljesedésüket követik. Így maradnak sokszor névtelenek. Otthonukat, udvaraikat, házaikat alakítják műalkotássá. És maradna minden a helyén, ha a mainstream nem látná a meggazdagodás lehetőségét ebben az esetben is. 1976-ban megnyitotta kapuit a lausanne-i Art Brut Museum. Ide adományozza aztán gyűjteményét a művész, jószándékból, de hogy jól tette-e vagy sem, azt a fene tudja – kicsit ellentmond az elveinek. Népszerűvé vált a nézők, gyűjtők körében az art brut. Kiárusították. Elveszett?
De ne csüggedjünk. Folytassuk a munkánkat, mutassuk meg egymásnak is és a nagyvilágnak, hogy mit tudunk, ne próbáljunk bedőlni a divatoknak. Őszintén, hitelesen, katarzissal. Elég, ha nekünk tetszik, meg a szeretteinknek, s ha másoknak is, annál jobb – de ne ez legyen a fő célunk.

Megjelent a Cimbora 2014/5-ös számában