Wolfgang Laib keleti filozófiákkal és kultúrával átita- tott mély, minimalista, land art, nature art jellegű munkákat hoz létre. Romlandó, múlandó elemekkel is dolgozik, mint a tej, pollen, méhviasz, fa vagy rizs. Ezekkel maradandóakat pászít, mint a gránit, márvány vagy a réz. Egyszerű formákhoz nyúl. Találunk nála hajóformát, kockatömböt, házat, gömböt. Elmélkedésre hív, az idő múlását, az ember és környezete viszonyát figyeli. 1977-ben gyűjtötte be az első pollenjeit, azóta is szorgosan szedegeti egy kis falu környékén, mint egy méhecske. Nem kis meló! Nagy alázattal, napokon át dolgozik szépen, csendben, közben hálát ad a természetnek, hogy őt befogadja. A kis üvegedények irtó lassan telnek meg, nézem egyik videóját, mutat egy kisebbet, nincs is tele, azt mondja, három hétig dolgozott érte.

Amikor dolgozik, Indiában, Németországban, mindig egyedül szeret lenni, a külső világ befolyása alól felmentve. Sikerült neki teljesen egyedül távoli helyeken dolgozni, mégis eljuttatni munkáit a világ metropoliszainak csúcs kiállítótereibe. Általában rituális jellegű alkotást állít ki egy térben ez a jóságos kis emberke. A vizuális megjelenítés változik, a lényeg sohasem. Harminc éve ugyanazt csinálja, és az emberek tudják, hogy mit kapnak tőle. Nagyon fontos kinyilatkoztatás ez ebben az állandóan változó világban. Mert halandó és örök is egyben, mondja egyik interjújában. Szerinte ehhez bátorság kell, és kevés művész képes erre. De nem ő a fontosabb, ő csak kísérő, szemlélő, hanem a pollen. A New York-i MOMÁ-ban egy olyan központi helyszínt választott a munkájának, ami lentről-fentről jól látható, körbejárható, azaz megkerülhetetlen.

Hogyan kezdte el a pollennel való munkát, kérdik tőle gyakran. Nem csak úgy bevillant neki, hanem a családi háttere játszott közre abban, hogy közelkerült a természethez. Biberachi orvoscsaládból származik, és maga is tanult orvostudományt az 1970-es években Tübingenben, amit aztán a művészet iránti érdeklődése miatt mellőzni kezdett. Sok mindent látott, beteg embereket, kórházakat, és a pollen válaszként érkezett feltett kérdéseire.
Legismertebbek a Tejkövei (Milkstone), amelyeket 1975-től készít. A földre helyezett, négyszögletű márványtömböt láthatunk, amelynek felső rétegét lecsiszolta emberünk.

Ebbe a művész minden reggel tejet önt (Laib csupán a kiállítás első napján végzi ezt el, ezután a galéria vagy a múzeum alkalmazottainak feladatává válik, hogy megtisztítsák a követ, cseréljék a tejet), amely a nap folyamán megdermed, és a nap végére filmréteget alkot. A tej kiöntésének gyakorlata a keleti rituálékat idézi meg. Laib saját bevallása szerint is Dél-Indiát tekinti spirituális otthonának, a művészetkritikusok és kurátorok pedig gyakorta nevezik nyugati buddhistának. A tej márványtömbre való kiöntése a művész szerint tehát egy részvételi rítus, amely a Zen templom kertjében dolgozó kertész egyszerű, de egyben igen fegyelmezett munkáját idézi fel bennünk, amely a templom köré szórt homok elrendezéséből áll.