Azok a történetek, amelyek a második világháború nyomán maradtak fenn, ezt a traumát teszik érzékelhetővé. A front közelsége miatt a mindennapi élet menete felborul. A termés a földeken marad, kárba megy, a munkaerő hiányában a gyárak szünetelni kezdenek. A nehéz fizikai munkát a férfiak hiányában asszonyok és gyermekek végzik el. A felnőtteket munkaszolgálatra rendelik be. A bombatámadások elől a lakosság a házakból a pincékbe, óvóhelyekre húzódik. Orvos és gyógyszer nélkül a betegek kezelése lehetetlen. A betegek és a halottak látványa ismétlődővé válik, mindennapos a holttestek szertartás nélküli elhantolása. Az éhezés miatt, a tisztálkodás hiányában betegségek ütik fel a fejüket és terjednek. A lakásokba, az udvarra idegen katonákat szállásolnak be, akik felélik a család tartalékait, magukkal viszik az értéktárgyakat, bántalmazzák a lakosokat. A családok menekülni kényszerülnek, anyagi javaikat kénytelenek elrejteni, elásni, magukkal vinni, vagy idegenek prédájául hagyni. A családtagok szétszélednek, elszakadnak egymástól. A hírszolgáltatás, a postaszolgálat akadozik vagy megbízhatatlan, rémhírek kapnak lábra.

A háborús történetek személyes élményeket tartalmaznak. Személyes történelem körvonalazódik bennük, az események ismerős világban zajlanak, ismerős személyekkel, egy idegen helyzet uralhatatlan törvényei szerint. A konkrét élmény kidolgozása függ a személyes érintettségtől, a mesélés szándékától. A történetek leggyakrabban példázatként szolgálnak az emberi összetartás, egymásrautaltság és gonoszság, a hit, a remény erejének szemléltetésére, a múlt és a jelen, az idegenek és a helybeliek összehasonlítására. A történelem személyes történettel való megjelenítését a történelem háziasításának is szokás nevezni. A sok-sok történet azt jelzi, hogy ugyanarról az eseményről eltérő emlékek maradtak meg.

A háborúra való visszaemlékezés főszereplői az idegen katonák. A német és a magyar katonákról pozitív, az orosz katonákról negatív sztereotípiák őrződtek meg. A német katonák pedánsan öltözködnek, csokoládét, konzervet osztogatnak a gyermekeknek, tisztelettel bánnak a felnőttekkel. Az orosz katonák ápolatlanok, éhesek, civilizálatlanok, bántalmazzák a nőket. Történetek maradtak fenn arról, hogy az orosz katona 5-10 karórát csatol a karjára, az órásmestert arra kényszerítve, hogy a nagy faliórából 2–3 kisebb órát készítsen számára. A menekülés miatt kiüresedett házakbangarázdálkodnak; nem ismerik az éjjeliedényt, kompótot fogyasztanak belőle.

Gudor Lajos, Aranyosgerend református lelkipásztora a következőképpen örökítette meg a falu háborús kálváriáját:

Háborúval kezdtük meg az elmúlt esztendőt. Akkor még elég messze voltunk a harctértől. A háborút azonban mind jobban és jobban éreztük. Embereink kötelező háborús munkaszolgálatot végeztek az orosz foglyokkal egyetemben. Búzatermésünket minimális áron blokkálták. Megkezdődtek a marha rekvirálások, melyet a falunkban rajtunk végre is hajtottak, és olcsó áron ki is fizették a beadott marhákat. Közben a munkaszolgálatok mind szigorúbbak lettek. Már épkézláb ember nem volt itthon. Moldovai frontra is vitték az embereinket. Gyülekezetünk nagyon el volt csigázva. Idehaza csak asszonyok, leányok és öregek végezték a nyár nehéz munkáját. Ifjaink bujdosásban, férfiaink kontcsentrálásban. Gyülekezés tilos volt. Templomba alig jártak híveink. 

Így ért minket augusztus, amikor Románia fegyverszünetet kötött Oroszországgal. Az egész országban gyanús csend uralkodott. Egyszercsak megjelentek a német gépek, és gépfegyverezték a legelőnkön ideiglenesen elhelyezett repülőgépeket.

Szeptemberben bevonultak a magyar csapatok, hogy egy heti tartozkodás után a közeledő orosz-román haderő elől az Aranyos hegyeire vonuljanak vissza. A közeledő magyar csapatok hírére falunk egyes román ajkú lakói elmenekültek. A helyben maradottaknak nem történt semmi bántódásuk. Híveink keresztyéni lelkülettel biztatták, bátorították a románokat, s megvédték őket minden esetleges támadás vagy mostoha bánás ellen. Ezért a szép viselkedésért illesse e helyről dicséret és elismerés összes híveinket. A magyar hadsereg a hegyen egy hónapig tartotta a frontot, s így községünk egy hónapig volt a teljes tűzben. 

Ezt a hónapot unokáink unokái is mind emlegetni fogják. Megkezdődött e hónap a vörös hadsereg bevonulásával, mely négy napot töltött falunkban. Ez alatt temették el temetőnkben azt a 25 honvédet, melyet a falunkban és határunkban elfogtak és kivégeztek. Községünk akkori vezetőinek árulása és vad gyűlölete alapján ekkor vették el összes marháinkat, több mint 200 drb. marhát. Ezek közül vagy 12-öt ki sem fizettek. Egy csapásra munkaképtelenné tették [a falut], és kivették a tejet gyermekeink szájából. Ez az eljárás mind a mai napig érthetetlen előttünk, mivel ilyen gazság sehol sem történt meg, másrészt pedig mi igazán nem így bántunk azokkal, kik rajtunk ezt véghezvitték.

Négy nap elteltével az orosz hadsereg elvonult, s helyébe a román hadsereg érkezett. Híveink közül senki sem hagyta el a házát, amint ezt előzőleg közösen elhatároztuk. Két hét múlva, egészen ismeretlen okokból híveink el kellett hogy hagyják házaikat. A csendőrség egy este parancsot adott, hogy reggelig egy magyar se legyen idehaza. Kényszerlakhelyünket Vajdaszegre jelölték meg. A hirtelen parancs miatt, marha nélkül, gyermekekkel, éjszaka idején mit vihettünk magunkkal?! Csak éppen a legszükségesebbeket. A többi pedig itthon maradt a rablók és a tolvajok prédájának. Két hétig tartott a száműzetésünk. Két hétig tengődtünk csűrökben, pajtákban, padlásokon, pincékben, vagy lakóházakban. S míg mi éheztünk, az itthon maradt hiénák éltek majorságainkból, gabonáinkból, megszedték magukat ruháinkból, edényeinkből, keserves kereseteinkből.

Templomunkat is feltörték, tönkretették ablakunkat, tönkretették az orgonát, ellopták a futószőnyeget, az asztalról 4 drb terítőt, továbbá a konfirmándusok padjáról azt a nagyon szép mintájú és varrású terítőt, melyet a múlt évben konfirmációja emlékére László Ilus ajándékozott.

Forrás – Keszeg Vilmos: Aranyosszék népköltészete I–II. Mentor, Marosvásárhely, 2004. I. 91–92.

– A háborúról milyen emlékei vannak?

– Hátul az udvaran vót egy nagy kazal szalmánk. A német tiszt a légelhárítót béásta oda a szalma alá, mint a kutyák, egy nagy lyukat csinált. Letakarta ágakkal az autót, és ő onnat irányítatta a frontat. A románok aztán odaálltak az oroszak mellé. Akko két ökrünk vót. S a lovak kiestek, kilőtték. S kellett menni, vinni a muníciót tovább. S akko a felszerelést ferakták a mü marhaszekerünkre, és azt mondták, hogy csak ide Nagycsányig visznek e, azt mondta a román katonatiszt. S onnan visszaengednek. S engemet vittek e, azt mondta apám, hogy menj te, me én süldő fiú vótam. Meg vót rakva mindenfélével. S szerencsére az öreg Bőti Dani bácsi, ő vót orosz frontan a világháborúba, tudatt egy pár orosz szót. Nem Nagycsányig mentünk, két hétig mentünk. Ementünk, Zsukan keresztü mentünk. Ott a két katona elment, s megrakták a szekeremet, nem tudam, hány zsák korpával. Az ökreknek s a lovaknak. Ahol mentünk, ha ki vót pányvázva egy ló, a katona leszállt, elment oda, eloldatta, s elhozta a rétrő. Odakötette a szekér után, me döglettek ki az ök lovaik. Mentünk keresztü Zsukan, ott tiszta románság vót. S odajött a helybéli csendőr. S Dani bácsiva beszéltünk magyarul. S jött a csendőr, s mondtaaz én katonámnak, aki velem vót, s Dani bácsinak, hogy nehogy beszéljünk magyarul, hogy meghallják a helybéli zsukiak. Me miko mentek a honvédak keresztü ottan, réájok lőttek, rátüzeltek a honvédakra. S azak akko visszatüzeltek. Talán még halott is vót. A civilek közül. Me főbelőttek vóna münket is ott. Odáig mentünk el, felfelé. Ahogy mentünk keresztü egy falun, egy asszony sütette a lepényt. Elment bé a katona, s hozatt ki vagy öt ekkora nagy lepényt. Egy nagy réten megálltunk egy estefelé. Ott vót az a nagy konyha. Kétkerekű konyha, nagy kazán vót rajta. Nem tudam, mivel tüzeltek. De főtt az étel. Az oldalaman vót a sajka, a kanál. Adtak egy nagy zubbonyt reám. S aztán két hétig mentünk. Két hét után Nagyesküllőről visszaeresztettek.

83 éves detrehemtelepi férfi vallomása. Megjelent: Keszeg Vilmos: Történetek és történetmondás Detrehemtelepen. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2012. 121.