„Tudósítások” a teremtésről: a mítoszok
Keszeg Ágnes illusztrációi
Olvasmányaitokból, iskolai tanulmányaitokból régóta ismeritek a mítosz szót. De vajon minden jelentését? Ugyanis két eltérő tartalma van ennek a szónak.
Tudatformaként, a gondolkodás formájaként a mítosz a világhoz való viszonyulás sajátos, a tudományos, tényeken alapuló, elemző értelmezést megkerülő vagy elutasító formája. Egyaránt jelentheti valami feltétlen elfogadását, tiszteletét, eszményítését, valamint teljes elutasítását. Ezt a tudatformát korábban primitív mentalitásnak, prelogikus gondolkodásnak nevezték, s a tudományos (tényeken és észérveken alapuló) gondolkodással állították ellentétbe. Eszerint a felfogás szerint a mítosznak a 18. században kibontakozott tudományos forradalom következtében el kellett volna tűnnie. Ez azonban nem következett be.
A tudomány, a vallás és a mítosz olyan tudatformák, amelyek a világ eredetét, az ember helyét és hivatását másként magyarázzák. Ezért nem cáfolják egymást, hanem egymással párhuzamosan élnek.
Ti is jól tudjátok, hogy a felvilágosodás korszaka (az említett 18. század) épp a racionalizmus mítoszát hozta magával, a 19. században megszületett a nemzet és a nemzet eredetének mítosza, a 20. század a technika, a gépek mítoszának jegyében telt el. Az utolsó évszázad során rendre beszédtémává vált a pénz, a szabadidő, a sztárok, a sebesség, az internet mítosza. Én igazán örülnék annak, ha ti is kialakítanátok magatokban a szülőföld, a szülőváros és a szülőfalu, a természet, a barátság, a szülők és a nagyszülők, a könyv, a szép versek, a szép beszéd, az anyanyelv mítoszát.
Másodszor a mítosz istenekről és a világ, az emberiség sorsát meghatározó hősökről szóló történet, elbeszélő hagyomány. Ez lehet régi (pl. ókori), bibliai történet, valamint a 19-20. században törzsi társadalomban élt népek története. Amikor a mítosz a keresztény vallás valamelyik szentjéről szól, akkor legendának is nevezzük. A mítoszt a népmese szavunkkal nem lehet felcserélni. Ez utóbbi ugyanis kitalált hősökkel kapcsolatos eseményeket mond el, amelyeket mi magunk sem tartunk valószerűnek. A19. században mondának, regének nevezték el azokat a történeteket, amelyek igazságértékét szintén nem kérjük számon, s amelyek a népmese és az igaztörténetek között helyezkednek el.
Istenektől a tricksterekig
A mítoszok hőseinek több típusát kell számon tartani. A mítoszok istenei két tulajdonságuk által alapvetően különböznek a vallások isteneitől. Emberi adottságokkal rendelkeznek, azaz antropomorf jellegűek: családjuk van, pihenésre van szükségük, van kedvenc ételük és italuk. A másik tulajdonságuk a kettősség: tudnak teremteni és rombolni, segíteni és bosszút állni, mindentudók és feledékenyek. A teremtés után a demiurgoszok és a kultúrhéroszok (kultúrhősök) ideje következik. A demiurgoszok kétkezi munkával megteremtik a világból hiányzó dolgokat (égitesteket, embert, állatokat, növényeket, munkaeszközöket), az embert megtanítják a csillagok járására, a növények felhasználására, a kalendárium használatára, viselkedési normákat, rítusokat írnak elő. (A finn Kalevala Väinämöinen-je csónakot és kantelét készít, Mózes törvényeket ad, Jézus és Szent Péter méhet és legyet teremt) A kultúrhéroszok szintén a világ tökéletesítéséhez járulnak hozzá, ők azonban teremteni nem tudnak, csupán a meglévő dolgokat juttatják el végső formájukba vegy helyükre (Prométeusz a tüzet a földre hozza). A mítoszok negatív alakjai a khtonikus lények. Ők torz és idomtalan alakok. Nagy erejük van, méretük óriási, s megszállva tartják a világ egy részét. Elpusztításuk a kultúrhérosz feladata. Ezek a lények a népmesék sárkány és óriás szereplőiben éltek tovább. Arany János Toldi című elbeszélő költeményében a város népét rettegésben tartó bika szintén ennek kései előfordulása. Tricksternek nevezik a mítoszok tréfamestereit, a vaskos humor, a komikum képviselőit. A demiurgoszok, a kultúrhéroszok és a tricksterek szerepüket tekintve mediátorok, azaz közvetítenek az égi és a földi világ, az istenek és az emberek között. A demiurgoszok és a kultúrhéroszok gyakran párban járnak, s ezért a róluk szóló történetet ikermítosznak nevezzük. Amit egyik hős megteremt, azt a másik lerombolja, amit az egyik tökéletesre alkot, azt a másik elrontja. Az ikermítosz egyik szereplője általában trickster.
Krisztus és Szent Péter, a kultúrhéroszok
Lammel Annamária és Nagy Ilona folklór kutatók arra vállalkoztak, hogy parasztemberektől összegyűjtsék a bibliai történetek szájhagyományban élő változatait. Vállalkozásukból született meg a Parasztbiblia. Magyar népi biblikus történetek című kötet (Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1985). Ebből a gyűjteményből vesszük át az alábbi történeteket.
Magyar népi történetek szerint a teremtést Krisztus és Szent Péter fejezte be. Együtt járták a világot, s ami még hiányzott a földről, azt ők alkották meg. Azaz – kultúrhéroszok voltak. Azonban volt közöttük egy nagy különbség: Krisztus Urunk alkotta meg mindazt, ami jó és hasznos, Szent Péter, aki nem értett a teremtéshez, mindent elrontott. Történetüket ezért ikermítosznak is nevezhetjük.
Tudjátok, hogy a teremtéskor nemcsak a férfiaknak, hanem a nőknek is szakálluk nőtt? Pedig amikor az Isten az embert teremtette, hát az asszonynak is szakállt adott. Ebből az a baj lett, hogy amikor az asszonyt borotválták, s mindig járt a szája, mind összevagdalta magát. Ezért aztán a Jóisten elrendelte, hogy ne legyen az asszonynak szakálla. A férfinak megmaradt a szakálla, az asszonyét eltörölte.
Miután Krisztus Urunk megteremtette a szorgalmas, hasznos méheket, Szent Péter így szólt hozzá:
– Uram, teremtőm, hadd teremtsek én is valamit!
– Hát teremtsél! No, Péter, hát te mit teremtesz?
Azt mondja:
– Legyeket!
Péternek a teremtése a légy.
– No – azt mondja –, valamit még teremtek! A szúnyogokat! De, Uram, Teremtőm, én úgy teremtem, hogyha rászáll valamire, emberre vagy állatra, az mindjárt megdögöljön.
– A, Péter, azt már nem engedem, hogy megdögöljön vagy meghaljon valami, mert akkor nem maradna a világon semmi, csak a legyek meg a szúnyogok. Hanem ha az ember rácsap, vagy az állat rálép, akkor pusztuljanak el mindjárt.
Így van ez azóta, ha az ember megüti a szúnyogokat vagy a legyeket, mindjárt elpusztulnak. Így a szúnyogokért meg a legyekért Pétert szidják az emberek.
– Fene egye meg Pétert, nem tudott volna más állatokat teremteni, csak ezeket! Inkább ne teremtett volna semmit.
