A kommunista pártok vezetői úgy gondolták, csak akkor tudják megtartani hatalmukat és megvalósítani terveiket, ha megnyerik az emberek egy részének bizalmát, illetve sikerül semlegesíteniük azokat, akik ellenszegülnek vagy másképpen gondolkodnak. Hatalomra kerülésük után azonnal feltérképezték, kik a számukra legveszélyesebb személyek, csoportok, és megtették az első lépéseket annak érdekében, hogy kiiktassák őket a politikai, gazdasági és kulturális életből. Ilyen besorolás alá estek például az egyházak képviselői, ez egykori gyár- és földtulajdonosok, a régi politikai pártok képviselői, a gazdag falusi parasztság, az új rendszerrel együttműködni nem hajlandó értelmiségiek. A kiszemelt személyeket letartóztatták, (koholt) vádat emeltek ellenük és elítélték.

A legnagyobb letartóztatási hullámokra az 1940–1950- es években, az ún. sztálinista időszakban került sor. A legveszélyesebbnek tartott személyeket börtönbe vitték és szigorú felügyelet alatt őrizték. Márton Áron és több pap vagy szerzetes társa hosszú évekig raboskodott, amiért megtagadták a kommunista párttal való együttműködést.

Romániában Szamosújváron, Máramarosszigeten és Piteşti-en voltak a leghíresebb börtönök. Piteşti azzal írta be magát a történelembe, hogy a börtönvezetés nem elégedett meg a foglyok őrzésével, hanem át is szerette volna nevelni őket. Kidolgoztak egy ún. átnevelő programot, amelynek a végén a tervek szerint az elítéltek hűséges követői és kiszolgálói lettek volna a kommunista pártnak. A cél az elítéltek személyiségének teljes megváltoztatása volt, egyfajta agymosás. Az ideológiai átképzést, a tanulást a legkeményebb fizikai erőszakkal, verésekkel, kínzással és megaláztatásokkal ötvözték. A cellatársaknak gyakran egymást kellett brutálisan megverniük, egymás szájába kellett köpniük, vagy hátrakötözött kézzel kellett teljesen forró ételt fogyasztaniuk. Másokat ún. munkatáborokba vitték, ahol nagyon mostoha körülmények között, orvosi ellátás nélkül kellett dolgozniuk. A Szovjetunióban a munkatáborok egész hálózata alakult ki, amelyet Gulag-rendszernek hívtak. Egyes becslések szerint a Gulagon adott időpontban több mint egymillióan dolgoztak. Romániában a Duna-deltában, a Bărăgan mezején voltak a nagyobb munkatáborok. Nagyon sok ember dolgozott a Duna–Fekete-tenger csatorna megépítésén is. Magyarországon Recsken volt egy nagyobb tábor, erről Faludy György Pokolbeli víg napjaim című könyvében is olvashatunk. A politikailag megbízhatatlannak tartott fiatalokat besorozták ugyan a hadseregbe, de fegyvert nem kaptak, őket is munkaszolgálatra vitték. Megtörtént az is, hogy pusztán a társadalom megfélemlítése miatt tartóztattak le embereket, hogy senkinek se forduljon meg a fejében szembeszegülni a hatalommal. Arra is volt példa, hogy valakit pusztán személyes bosszú miatt tartóztattak le. Rossz viszonyba került valamelyik helyi pártvezetővel, és könnyen a letartóztatandó személyek listáján találta magát. A kisadorjáni születésű Szilágyi Domokos például a munkahelyén azzal a raktárossal került rossz viszonyba, aki a titkosrendőrség bedolgozója volt. Emiatt aztán három évet ült börtönben... A letartóztatottakról, elítéltekről a családtagok hosszú évekig hírt sem kaphattak.

Ebben a korszakban szintén jellemző volt, hogy a kommunista párt vezetőségében is sor került letartóztatásokra. Akikről úgy gondolták, hogy nem felelnek meg a párt célkitűzéseinek, eltávolították a vezetésből, vádat emeltek ellenük és elítélték őket. A magyarországi Rajk Lászlót és a román Lucreţiu Pătrăşcanut ki is végezték. A kommunista párt egykori romániai kereskedelmi minisztere, Luka László és külügyminisztere, Ana Pauker 1952-től több évet raboskodott. Luka a börtönben halt meg, Pauker házi fogságban fejezte be földi pályafutását. Viszonylag szerencsésebbnek mondhatóak azok, akiket a pártvezetés megfosztott az állampolgárságától, és arra kényszerített, hogy külföldre távozzanak. Ezt általában az ismert közéleti személyiségek esetében alkalmazták. Így távozott a Szovjetunióból a Gulag szerzője, Szolzsenyicin, Romániából az egykori román király, Mihály. A letartóztatási hullámok idővel enyhültek, ideiglenesen akár abba is maradtak. Sztálin halála (1953) után a politikai foglyok egy részét szabadon engedték. Romániában 1964-ben vezettek be amnesztiát és engedtek több foglyot szabadon. A hatvanas évek végétől csak nagyon veszélyesnek tartott személyeket zárták börtönbe, a többieket a titkosrendőrség és a cenzúra révén tartották ellenőrzés alatt.

(A sorozat munkatársa Egry Gábor történész)

Megjelent a Cimbora 2012/4-es számában