A kommunista mozgalom a Szovjetunió vezetésével megerősödve került ki a második világháborúból. Kommunista pártok uralták Kelet-Európa országait, több ázsiai államot (Kína, Vietnam, Észak-Korea, Mongólia, Kambodzsa stb.). A mozgalom folyamatosan terjedt Afrikában és Latin-Amerikában is. A kommunista blokk, habár nem mindig volt egységes (a két nagyhatalom, Kína és a Szovjetunió sokat vitázott egymással), megpróbálta minden fronton felvenni a harcot az ellenségesnek tartott kapitalista, nyugati világgal.

Korábbi írásainkban említettük már, hogy ez a „harc” több szinten zajlott: hidegháború, gazdasági, kulturális versengés. A fegyverkezés, a gazdasági vetélkedés nagyon sok energiáját emésztette fel az amúgy is történelmi hátrányból induló kommunista rendszernek. Mindezt csak tetőzte, hogy az eredetileg ideálisnak tartott, világmegváltó ideológia gyakorlatba ültetése sem működött zökkenőmentesen. Mindezek miatt a kommunista államokban rendszeresek voltak a politikai és gazdasági válsághelyzetek. Világraszóló sikerek – mint a világűrbe történő kijutás, egyes gazdasági ágazatok felfuttatása stb. – akadtak ugyan, de a válság jelei rendszeresen felsejlettek. A rendszerben számos rés, repedés keletkezett. A már említett felkelések, ellentüntetések (1956 Magyarországon és Lengyelországban, 1968 Csehszlovákiában, a romániai bányásztüntetések stb.) mind ennek a jelenségnek a jelei voltak. A nyolcvanas évekre egyértelművé vált, hogy a kommunista rendszert meg kell reformálni, mert ha nem, elbukik. A Szovjetunióban Mihail Gorbacsov próbálkozott ezzel, több-kevesebb sikerrel. Kelet-Európában is (Romániát és Albániát leszámítva) megkísérelték ezt. A nyolcvanas évek végére kiderült viszont, hogy a vezető kommunista állam, a Szovjetunió kifulladt, nem bírja tartani a lépést a kapitalista világgal. Gorbacsov akarva-akaratlanul utat engedett Kelet-Európában a változásnak.

1989-ben sorra dőltek meg a kommunista rendszerek ezekben az országokban. A legtöbb helyen (Magyarország, Lengyelország, Csehszlovákia), pontosan az előzetes reformoknak köszönhetően kialakult egyfajta ellenzék. A kommunista pártok ezekkel egyeztek ki a békés átmenetben, átadva és megosztva velük a hatalmat. Romániában Nicolae Ceauşescu nem engedett a reformoknak, őt népfelkelés távolította el (erről részletesen a következő lapszámban írunk). 1989 végé- re, a Szovjetuniót leszámítva, az összes kelet-európai országban megdőlt a kommunista rendszer. A Szovjetunióban 1991-ben reformellenes kommunista katonai vezetők megpróbálták eltávolítani a gyengekezűnek tartott Gorbacsovot, de kísérletük kudarcba fulladt. A moszkvai tömeg, Borisz Jelcin vezetésével, elsöpörte a kommunista tábornokokat, de velük együtt Gorbacsovot is. Ezek után a Szovjetunió megszűnt létezni, a tagállamok idővel többé-kevésbé függetlenítették magukat a helyébe lépő Oroszországtól.

A Szovjetunió, Kelet-Európa (és ennek láncreakciójaként még néhány ázsiai és afrikai kommunista rendszer) bukása megrendítette ugyan a mozgalmat, de nem szüntette meg. A kétpólusú (kommunista versus kapitalista) világrend megszűnt, de több országban maradt a kommunista vezetés. Egyes országokban – mint például Kína, Laosz és Vietnam – reformokkal (reformkommunizmussal) védték ki a bukást, máshol (Észak-Korea, Kuba) a diktatúra szorításával, bekeményítésével próbálkoztak és próbálkoznak napjainkban is. A kommunista ideológia és képviselői, a kommunista pártok a történelmi bukás után sem tűntek el.

Számos országban (India, Olaszország, Csehország, Oroszország stb.) léteznek és működnek, a demokratikus játékszabályokat betartó, ún. reformkommunista pártok, mozgalmak.

Megjelent a Cimbora 2013/4-es számában