A kommunista pártok hatalmuk megszilárdítása érdekében úgy gondolták, hogy minden elérhető in­formációt ellenőrizniük kell. Ezért az információköz­lés minden területén (sajtó, tévé, rádió, híradók, is­mertetések, könyvkiadás) bevezették a cenzúrát. A cenzúra nem kommunista találmány volt, az előző történelmi korokban is voltak olyan időszakok (dikta­túrák, a náci Németország), amikor alkalmazták ezt a módszert. A kommunista cenzúra viszont minden idők egyik legszigorúbb, legerősebb cenzúrája volt, mivel az élet minden területébe beavatkozott. A cen­zúrázást, vagyis az információk ellenőrzését a kom­munista párt iskoláiban kiképzett cenzorok végezték. Minden újság, folyóirat, könyvkiadó, illetve a tévé és rádió szerkesztőségében is dolgoztak cenzorok. Ala­pos kiképzést kaptak arról, hogy melyek a párt fontos irányelvei, törekvései, és szigorúan csakis az ezeknek megfelelő írások, munkák kerülhettek a nyilvánosság elé. A cenzorok élete sem volt mindig könnyű, hiszen ha minden igyekezetük ellenére megjelent például egy, a pártvezetésnek nem tetsző újságcikk, büntetésben részesültek. Ilyenkor az is gyakran megtörtént, hogy elbocsátották állásukból. A cenzorok ebből ere­dően nagyon szigorúak voltak, sokak, így a korabeli újságírók legnagyobb ellenfelének vagy épp ellensé­gének számítottak.

Abban az időben egy-egy lapszám elkészítését lépésről-lépésre követték a cenzorok. Az újságírók a fontosabb újságcikkeket már a megjelenés előtti na­pon összeállították, és bemutatták a cenzornak. Ha a cenzor valamilyen kényes ügyben nem tudott vagy nem mert dönteni, akkor felkérte erre a pártvezetés valamelyik tagját. Arra is volt példa, hogy a már meg­jelent újságban vagy könyvben utólag fedeztek fel a kommunista pártvezetésnek nem tetsző dolgokat. Ilyenkor visszavették az adott nyomdai terméket, és bezúzták, vagyis eltüntették.

A cenzúra erőssége és figyelme, témái korszakon­ként változtak. Volt olyan időszak, amikor egy adott témáról nem volt szabad írni, aztán később változott a hozzáállás, és szabad volt írni róla. Például az 1940-es évek végén a Szovjetunió és a hozzá hűséges szocialis­ta országok konfliktusba keveredtek a Josif Tito vezet­te Jugoszláviával. Ebben az időszakban Titóról és or­szágáról csak negatív vélemények jelenhettek meg. Az ötvenes években változott a politikai helyzet, a cenzú­ra már nem tiltotta, hogy pozitív hírek is megjelen­hessenek Jugoszláviáról. Utólagos cenzúrára is volt példa, vagyis olyan is megtörtént, hogy az újságok­ban, könyvekben megjelent képeket is megváltoztat­ták. Így eshetett meg, hogy Nicolae Ceaușescu fiatal­kori képét olyan eseményekről készült fotókba is beil­lesztették, amelyeken nem is vett részt. De arra is volt példa, hogy egy adott kommunista párt vezetősége összerúgta a port a vezetőség egyik tagjával, és a sza­kítás után eltüntették annak arcmását az összes régi fényképről...

A cenzúra élesen figyelt a régi irodalmi művek ki­adásánál is. Ezek esetében azokat a részeket, fejezete­ket, verseket, amelyeket nem tartottak helyénvalónak, eltávolították az adott irodalmi alkotásból. Romániá­ban például szigorúan tiltották Petőfi Sándor hazafias verseit. Ennek következtében alakulhatott ki olyan abszurd helyzet, hogy megjelent a Petőfi összes költe­ményei című kötet, amelyből azonban jelentős számú vers hiányzott. Egy 1959-es tankönyvbotrány kap­csán pedig a szerzőket azzal vádolták, hogy tudatosan próbálták bírálni a kommunista rendszert oly mó­don, hogy a szómagyarázatoknál a kommunizmusra vonatkozó szavak után nem megfelelő szavakat he­lyeztek: például a munkásállam után a munkanélküli­ség következett, vagy Gorkij író után a gorilla...

Romániában a nyolcvanas években volt a legerő­sebb a cenzúra. Jelenlétére az emberek különböző­képpen reagáltak. Sokakban kialakult például az ún. öncenzúra. A szerzők, újságírók megtanulták, hogy mit szabad és mit nem, és már eleve megpróbálták szabályozni önmagukat, hogy kerüljék a konfliktust a cenzorokkal. Egy másik technika a cenzorok figyel­mének elkerülése volt. Ezt úgy lehetett megvalósítani, hogy a különböző dolgokat a szerzők nem nevezték a nevükön, körülírták más szavakkal, vagy kétértelmű kifejezéseket, esetleg metaforákat használtak, ame­lyek olvastán, hallatán az közönség azonban megér­tette az eredeti mondanivalót is.

(A sorozat munkatársa Egry Gábor történész)

Megjelent a Cimbora 2011/2-es számban