Egy adott állam és polgárainak védelme, biztonsá­ga politikai berendezkedéstől függetlenül elsődleges az államvezetés számára. Az ún. államvédelmi, állambiztonsági hatóságok, szervezetek feladata az, hogy az ország határain belül és kívül azonosítsák azokat a személyeket, csoportokat, akik, amelyek veszélyeztet­hetik az adott állam biztonságát – ez nem egyszer a politikai ellenfeleket is jelentette.

1948 után a kommunista országok is létrehozták a maguk állambiztonsági szerveit, Romániában a Szekuritátét (Securitate), Magyarországon pedig az ÁVH-t (Államvédelmi Hivatal). Lévén, hogy a kom­munista pártok gyökeresen át akarták alakítani a tár­sadalmat, az emberek értékrendjét, gondolkodás­módját, ezekben az országokban az állambiztonsági szervek túlzottan nagy szerephez jutottak. Nem csak a potenciálisan veszélyes külső ellenségre koncentrál­tak, hanem a saját állampolgáraikat is fokozott megfi­gyelésnek, ellenőrzésnek vetették alá. Feladatuk volt feltérképezni azokat, akik nem értettek egyet a kom­munista párt politikájával. A Szekuritáté és az ÁVH a Belügyminisztérium kötelékébe tartozott, hivatásos „szekus” vagy „ávós” tisztek, altisztek vezették, és sorkatonasággal is rendelkeztek.

Az emberek legtitkosabb gondolatainak, szándéka­inak kifürkészésére ún. informátori, besúgói hálóza­tot használtak. Az informátorok nem voltak hivatásos szekusok vagy ávósok, őket a lakosság köréből tobo­rozták a legkülönbözőbb módszerekkel. Legtöbbjüket zsarolással szervezték be. Egy raktárvezetőt egyszer lopáson értek. Azzal a feltétellel tekintettek el a bírósági eljárástól, hogy a jövőben elmondja a belügyi szerveknek, mit gondolnak kollégái a párt politikájá­ról. Volt olyan besúgó, akit azzal zsaroltak meg, hogy a gyermekei nem tanulhatnak tovább vagy ellensze­gülése esetén elveszíti a munkahelyét. Másoknak fi­zettek. Arra is volt példa, hogy valaki ártani akart az általa nem kedvelt személynek, ezért vált besúgóvá. A hetvenes években Pálfi Géza székelyudvarhelyi lel­készt még a vásárhelyi kórházba is követte egy „álbeteg”, egy betegnek álcázott besúgó. Romániában olyan esetekről is tudomásunk van, amikor iskoláskorú gyermekeket fogtak be besúgói feladatokra. Az ún. gyermekbesúgók az iskolatársaikról szolgáltattak in­formációkat. A nyolcvanas években, Romániában a szülők nagy többsége nagyon vigyázott arra, hogy milyen politikai kérdésekről beszél otthon a gyermek előtt, nehogy véleménye valamelyik illetéktelen pajtás fülébe jusson az iskolában.

Nem minden besúgó teljesített egyformán. Volt, aki szorgalmasan szállította az információkat és ezzel sokat ártott a megfigyelt személynek Például a nyárádmenti, kisadorjáni születésű Sz. D-t azért csuk­ták le két évre, mert egyik rosszakarója, munkatársa folyamatosan jelentett róla a Szekuritáténak. Voltak olyan beszervezett besúgók is, akik semmi rosszat nem mondtak a megfigyelt személyről. A besúgó az ún. tartótisztnek mondta el, írta le a megfigyeléseit. Általában ún. titkos, konspiratív lakásokban találkoztak A megfigyelt személyekről követési dossziét állítottak össze, ebbe gyűjtötték a róla szóló információkat. Ha a beérkezett informáci­ókból azt a következtetést szűrték, le, hogy az illető veszélyes a párt számára, akkor vagy megpróbálták eltéríteni a véleményétől, vagy bebörtönözték

Az ötvenes években a szamosújvári és a pitești-i börtönben ún. börtönbesúgókat is alkalmaztak. Ez esetben egyes, megzsarolt rabok saját cellatársaikat súgták be, jelentették fel. A besúgói hálózat, főleg Ro­mániában, több tízezer embert érintett. Mivel az ál­dozatok és az informátorok egy része ma is él, ennek a problémának a feldolgozása napjainkban is igen kényes kérdésnek számít.

(A sorozat munkatársa Egry Gábor történész)

Megjelent a Cimbora 2011/3-as számában