Mai fejjel nehéz úgy gondolnunk a papokra, mint katonákra. Még akkor is, ha valamelyik plébános olykor harciasabban is ostorozza a hívek vétkeit vagy gyarlóságát, papjainkat, legyenek bármilyen vallá­súak, a békesség jelképes fehér galambjaként látjuk. Olyan embereknek, akiktől távol áll az erőszak, és akiket megillet a tisztelet – akár a tűzvonalban is.

Persze, a történelemkönyvekből azt is sejthetjük, hogy nem volt ez mindig így. Kinek ne jutna eszébe a mohácsi csata és Tomori Pál, a magyar sereg vezére? Aki ugyan hosszabb ideig viselte a temesi bán katonai tisztségét, és így a határvidék katonai főparancsnoka is volt, de mindenek előtt mégiscsak kalocsai érsek­ként jutott pályája csúcsára. Igaz, míg azt tudjuk, hogy katona­ként az elsők közé tar­tozott a korabeli Ma­gyarországon, addig érseki működésének megítélését leginkább csak a kutatók szok­ták elvégezni.

Tomori még csak különösebb kivételt sem jelent a közép­kori történelemben. Kortársa, Matthias Schinner bíboros rendre tízezernyi svájci zsoldost vezetett harcba Itá­liában a franciák ellen, akik csak „szoknyás kapitány­nak” csúfolták a bíborosi öltözékében harcmezőre vonuló főpapot. Tomori egyik elődje a kalocsai érsek székében, Csák Ugrin egy másik tragikus csatában vesztette életét a tatárok ellen, Muhinál. Bár az ő hadvezéri képességei nem értek fel kései utódjáéval, az általa hadba vezetett csapatok nélkülözhetetlenek voltak a hadsereg számára. Hiszen a középkori főpa­pok komoly birtokokkal bírtak, így a király hívására jelentős számú katonával szálltak táborba. S bár – el­lentétben a világi főurakkal (ekkor még egységesen „báróknak” hívták őket) – nem várta el tőlük senki, hogy személyesen vezessék katonáikat, de tiltani sem tiltották ezt. Amelyikük személyes vitézségével is ki akart tűnni, az a csatában megtehette. Igaz, jelenlétük nem garantálta a sikert, akár keresztény, akár pogány ellenféllel álltak szemben.

Azonban nem csak a jelentős számú katona kiállí­tására képes főpapok tűntek fel középkori harcterein­ken. Nem hiányoztak az egyháziak a népi megmoz­dulások soraiból sem, olykor vezető szerepet játszva azokban. Már az első keresztes hadjárat „hivatásos”, „profi” lovagjai mellett megszerveződött Remete Pé­ter, egy észak-franciaországi vándor szerzetes spontán népi hadjárata is. Péter csapatai Magyarországon is átvonultak, és távoztukban, egy pár cipő eladása felett kirobbant vita nyomán felgyújtották és kifosztották a Belgráddal szemközti Zimony (ma Semun) városát. (Péter csapatai útjukon eljutottak ugyan Kis-Ázsiába, de a Szentföldre már nem, Kis-Ázsia félsivatagaiban vesztek oda.)

Három és fél évszázaddal később ismét népi ke­resztes hadak gyülekeztek Zimony körül. Ekkor egy másik szerzetes, Kapisztrán János gyűjtötte össze őket, hogy a Nándorfehérvárt (Belgrádot) ostromló Hódító Mohameddel szálljanak szembe. Jóllehet a déli harangszóval máig összefonódó diadal elsősor­ban Hunyadi János nevéhez fűződik, abban elévül­hetetlen érdemei voltak a népi kereszteseknek és Kapisztránnak is.

Ahogy azonban feljött a hivatásos zsoldosok, majd az állandó hadse­regek napja, úgy váltak feleslegessé a népi felke­lések és az érseki bandé­riumok is. Papokra még szükség volt a katonák sorában, de egyre inkább csak tábori lelkészként. Harci kedvük aztán foko­zatosan elmúlt, és a hívek lelki élete felé fordultak, ezen a téren aratva győzelmeket.

Megjelent a Cimbora 2007/4-es számában