Ha történelmi regényekből vagy drámákból próbá­lunk tájékozódni a korábbi korszakok italfogyasztási szokásairól, könnyen támadhat az a benyomásunk: Európában, egy-két évszázaddal ezelőtt, szinte min­denki alkoholista volt, nem is szólva a még régebbi időkről. Az Ivanhoe vagy a Robin Hood lapjain éppen úgy bort (a szegényebbek inkább sört) isznak, mint az Egri csillagokban, ahol az ostrom egyik fontos pontján azt veszik számba, mennyi bor maradt még a pincék­ben. Ahogy Shakespeare drámáiban sem a vízivás a leggyakoribb.

A mai elképesztő italválaszték ismeretében tekintve ezekre a művekre, könnyen abba a tévedésbe eshetünk, hogy azok torzképet festenek a valóságról. Elvégre ne­héz elképzelni, hogy ha már kóla, cappy vagy prigat nem is volt akkoriban, ne lett volna legalább iható víz, frissen facsart gyümölcslé, ne lettek volna különböző szörpök. Pedig, eltekintve a szerencsés, természetes forrás- és borvizekben gazdag vidékektől, nem is olyan régen Európában még a legritkább dolgok közé tarto­zott az iható víz. Enélkül pedig hiába szeretnénk ször­pöt keverni vagy éppen rózsavizet készíteni. A Kárpát-medence közepén, az Alföldön példá­ul szinte reménytelen volt hozzájutni az egészséges ivóvízhez. A folyók tavasszal hatalmas területeket öntöttek el, hogy aztán visszahúzódva lassan párolgó mocsarakat, ideiglenes holtágakat hagyjanak maguk után, ahol sokféle kórokozó tenyészett. A Tisza szabályozásáig óriási területeket borított állandó mocsár, de a higiéniai állapotok nem voltak sokkal jobbak a dombvidékeken sem. Az ihatatlan víz és a nyári hőség rendszerint járványokat okozott.

Nem csoda tehát, ha az emberek a régi korokban inkább olyan italokat fogyasztottak, melyek vagy nem vízből készültek, vagy pedig készítésük során fertőtlenítésen mentek keresztül. Bort vagy sört ittak, attól is függően, hogy szőlő vagy gabona termett-e a környéken.

A korabeli borok persze egészen másképpen ké­szültek, mint a maiak. Kisebb alkoholtartalmúak vol­tak, rövidebb érlelési idejűek és így nagyobb mennyi­ségben fogyaszthatóak. A tavalyi bor már „óbornak” számított, amit még az új termés hordókba kerülése előtt el kellett fogyasztani vagy ki kellett önteni. A sör élettartama is rövidebb volt, nem hőkezelték, és más típusú sörélesztőt használtak hozzá. Eltekintve persze a Székelyföldtől. Mert a borvizek már akkor is messzire eljutottak forrásuktól.

A 16-17. században, amikor a nyári hónapokban gyakran jelentek meg na­gyobb hadseregek az Alföldön, a legnagyobb veszélyt ezekre az egészségtelen víz jelentette. Nem volt olyan török hadsereg, amelynek sorait nem pusztította volna a vérhas, és maga Nagy Szulejmán szultán is ennek esett áldozatul 1566-ban, Szigetvár ostrománál. A krónikások azt is feljegyezték, hogy míg a török és nyugati zsoldos csapatok nem ismerték a körülményeket és óvatlan vízfogyasztásuk miatt járványok tizedelték őket, addig a hazai katonák inkább napokig nem ittak vizet, helyette állandóan hagymát meg fokhagymát ettek fertőtlenítő gyanánt, és a betegség el is kerülte őket.

Néhány évszázaddal később, 1831-ben a fertőzött ivóvíz kolerajárványt okozott az északi vármegyékben. A hatóságok a kutak lezárásával és fertőt­lenítésével próbálkoztak. A parasztok azonban azt hitték a vízbe gyanús port szóró vármegyei tisztviselőkről, hogy az „urak” utasítására megmérgezik őket. Az eredmény az úgynevezett koleralázadás és az azt követő megtorlás lett.

Megjelent a Cimbora 2007/6-os számában