Amikor a 19. századi Európában, így Magyaror­szágon is, sorra bekövetkeztek a polgári forradalmak, sokan úgy gondolták, hogy a feudális jogrend korlá­tainak lebontása, a nemes és nem nemes közti kü­lönbség megszüntetése után lassan megszűnik a tár­sadalmi osztályok elkülönülése is. Mindenki bejára­tos lesz ugyanazokba a fogadókba, éttermekbe, szín­házi páholyokba, kaszinókba, és arisztokrata- és ne­mes-, valamint polgár- vagy jobbágyivadék majd ugyanazokba az olvasókörökbe, tornaegyletekbe, énekkarokba jár.

A 20. század eleje aztán még mindig szinte külön világként találta a magyar arisztokráciát Erdélyben is. Akinek bárói, grófi, őrgrófi vagy hercegi, esetleg kamarási (udvari titkos tanácsosi) címe volt, az a magyar társadalomban szinte külön kaszthoz tartozott. Ma is csodálat­tal nézzük a megőrzött vagy helyreállított kastélyok, vadászkastélyok, vidéki kúriák gazdagságát és szépségét, a bútorok díszeit, a falakat borító textíli­ákat, a kristály- és porcelánvázákat, arany- és ezüsttárgyakat, az iparművészeti szépségű berendezést. (Néha, persze, nem csak az ízlés, hanem az ízléstelen­ség is felsejlik itt-ott.) Elképzelhetjük a családi ünnep­ségeket, a báli szezont, a vadászatokat, a szüreti mu­latságokat, amelyeken csak a „jó társaság” vett részt. A vidéki nyaralást a számtalan „kuzin” valamelyiké­nek kastélyában, a tenisz- és koktélpartikat, a lovaspóló-mérkőzéseket, a rendszeres kilovaglást, majd a 20. század elején már az automo­bil-túrákat.

Régi fényképek büszke világa

Mindezek az arisztokrácia zárt világának természetes eseményei voltak. Archív fotográfiák szerint a „hölgyek” magabiztosan veszik fel táncrendjükbe lovagjaikat, a képeken kön­nyed mosollyal ütik vissza a teniszlabdát, türel­mesen várják a zsákmánnyal visszatérőket vala­hol egy erdei lakban - az „urak” pedig mindig pecke­sen ülik meg lovaikat, vidáman integetnek gépkocsi­juk volánja mögül, szivarfüstbe burkolózva ülnek a kártyaasztal mellett, esetleg a haza üdvéért mélyed­nek munkájukba hatalmas íróasztalaik mögött.

A fentiek egyszerre tűnnek természetesnek és na­gyon távolinak, hiszen a ma arisztokratáit már alig látni, különösen Erdélyben. Külön világuk eltűnése sem tegnap kezdődött, hanem már sokkal korábban, valamikor az 1920-as évek elején. Erdély arisztokráci­ája, kevés kivételtől eltekintve, soha nem volt olyan gazdag, mint magyarországi társa. Amikor egy föld­reform megfosztotta őket vagyonuk jelentős részétől, akkor világuk is romladozni kezdett.

Nem adták meg magukat könnyen. A megrázkódtatások után is megpróbáltak úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. 1920-ban két vállalkozó kedvű újságíró még társasági lapot is indí­tott, Erdélyi Társaság címmel. Ennek olvasói a címla­pon és az utolsó oldalon valamelyik magyar arisztok­rata fényképét találták (az utolsó számot, búcsúzás­képpen, „Erdély legszebb asszonyának”, Bornemissza Karolának a fotója zárta), belül pedig a „profik” mun­kái mellett (Molter Károly is közölt a lapban), műked­velő arisztokraták jobb-rosszabb írásait: vadász- és szerelmi történeteket, erkölcsi példázatokat. Emellett megtudhatták, hogy mikor tartózkodik Szilágy vár­megyei szőlőbirtokán Wesselényi bárónő, melyik Te­leki gróf nyerte a Marosvárárhelyen rendezett úszó­versenyt, melyik Bánfiy báró lőtt medvét a legutóbbi vadászaton. A nyomtatott-illusztrált illúzió azonban alig két évig tartott.

Megjelent a Cimbora 2007/9-es számában