Közismert történet I. Endre király és testvére, Béla találkozása a várkonyi Tisza-parton. Középkori kró­nikák szerint a beteg Endre megkérdezte a trónjára törő öccsét, hogy az elé tett korona és kard közül az előbbit – a királyság jelvényét – vagy az utóbbit – a hercegséget, és vele az ország harmadát – választja-e? Előtte megbízta hűséges embereit, hogy ha Béla az ő fiának, Sala­monnak szánt koronát választaná, azonnal koncolják fel. Miklós is­pán megsúgta ezt Bélának, aki a kardot választotta – majd lóhalá­lában indult rokonához, a lengyel királyhoz sereget toborozni. Vé­gül, igaz, csupán három rövid évre, megszerezte bátyja trónját.

Béla, Szent László apja, amint a krónikások szimpátiája is mutatja, rátermettebb uralkodó volt, mint kiskorú unokaöccse és utóda. S bár a királyság öröklés útján cserélt gaz­dát, király mégsem lehetett akárki.

A székesfehérvári koronázás el­engedhetetlen szertartása azt fejez­te ki, hogy az uralkodó nem egy a sok közül, hanem kiemelkedő sze­mélyiség. A nép választottja, akit közfelkiáltással megerősítenek, és az Úr kiválasztottja, akit az eszter­gomi érsek felszentelt. Hadvezér, aki kardjával a négy égtáj felé vág­va jelzi, hogy megvédi országát és alattvalóit a veszedelemtől, illetve bíró, aki, ha a szükség úgy hozza, igazságot tesz akár a legkisebb tyúkperben is. Ezért uralkodása évszázadokig folyamatos utazás volt, hogy mindenki felkereshesse panaszával, ő pedig mind inkább idegesítse alattvalóit, akik ilyenkor kötelesek voltak ellátni őt és egyre duzzadó méretű kíséretét. Kardja éppen úgy uralkodói jelvény volt, mint jogara és a Szent Korona. Persze, a Szent Korona volt mind közül a legfontosabb. Akit nem Székesfehérváron, nem az esztergomi érsek és nem a Szent Koronával kent fel uralkodónak, az nem tarthatott igényt alattvalói hűségére. Az alattvalók pe­dig szívesen meg is szabadultak a súlyos kötöttségektől. Igaz, ahogy teltek az évszázadok, sokszor már a korona birtoklása sem segített...

1440 kemény telén Erzsébet (Zsigmond király lánya és Habs­burg Albert özvegye) várandós volt fiával, V. László királlyal. Az or­szágnagyok közben a lengyel ki­rályt, Ulászlót keresték fel Krakkóban: legyen királyuk, és védje meg Magyarországot a fenyegető török veszedelemtől. Erzsébet nem akart belenyugodni, hogy elveszítse a hatalmat, ezért társalkodónőjét, Kottaner Ilonát bízta meg, hogy lopja el a Visegrádon őrzött koro­nát. Az inkább James Bondhoz illő vállalkozás sikerült, az újszülött Lászlót az esztergomi érsek meg is koronázta. Az országnagyok azon­ban kitartottak saját jelöltjük mel­lett, akit az érsek hamarosan ugyancsak megkoronázott – a Szent István fejereklyetartójáról le­vett koronával, mivel az eredetit Erzsébet Ausztriába menekítette.

Szerencse viszont nem járt a pótkoronával – Ulászló a várnai csatamezőn halt meg 1444-ben –, igaz, a Szent Koronával sem. Utol­jára 1916. december 30-án indult útjára a fényes koronázási menet. Az ifjú IV. Károly annak rendje szerint fogadta a fejére helyezett koronát, majd felléptetett a Mátyás-templom előtti dombra, és kardjával a négy égtáj felé vágott. Az első világháború frontjain ágyúdörgés felelt neki, biro-dalma pedig két év múlva végleg sírba szállt.

Megjelent a Cimbora 2007/1-es számában