A különböző választások – némileg idealista és feltétlenül jóhiszemű megközelítésben – a „demokrácia ünnepei”. Ehhez képest a régi magyar szakszavak jelentős részéhez mára negatív tartalom tapadt. A kortes, a korteskedés, vagy éppen a fentebb is megidézett kortespálinka hangulatilag is inkább a balkánias szavazatszerzési mesterkedéseket idézik, mint az érett és felvilágosult, öntudatos polgárok ésszerű választását.

A magyarországi politikai kultúra a népképviseleti rendszer 1848. áprilisi bevezetését követően nem a semmiből jött létre. A korteskedés technikái a reformkor vármegyei tisztújításain és országgyűlési követválasztásain csiszolódtak. Ezeken az eseményeken olykor százak-ezrek vettek részt, a szavazás – éppen úgy, mint 1848 után – nyíltan történt (a szavazónak hangosan kellett kimondania az általa támogatott jelölt nevét), az egyes jelöltek támogatói együtt, tömegesen jelentek meg a választás helyszínén. Volt itt mindenféle: befolyásolás és erőszak, a szavazók – jellemzően a máskor igen csak lenézett, ezen a napon azonban annál megbecsültebb szegényebb, bocskoros, hétszilvafás nemesek – lefizetése, itatása, verekedés, zavargás, gyújtogatás és persze a győzelem után olykor fékeveszettségig fajuló ünneplés. Bár az új rendszerben a választásra jogosultak száma jelentősen megnőtt – az összes felnőtt kb. 7%-ára, a felnőtt férfi lakosság 25-30%-ra – a legtöbb esetben még azon a szinten maradt, amelyen a régi technikák kis módosításokkal alkalmazhatóak voltak.

A későbbiek során a korteskedés egyre „kifinomultabbá” vált. A választások lebonyolítása a vármegyék feladata lett, döntő befolyása így a főispánnak, az alispánnak és az egyes járások élén álló szolgabíróknak volt. Előfordult, hogy a vármegyei tisztviselők az egyik jelölt híveit, akik zászlóikkal, díszruhában türelmesen vártak a város határában a sorukra, nem engedték be a szavazóhelyiségbe, ahol a választási elnök már kimondta a határozatot. Megtörtént az is, hogy a választási elnök a jegyzőkönyvbe más szavazatot vezettetett be, mint amit a szavazó leadott.

Nem csak a tisztviselők, hanem az egyes pártok is kialakították a maguk módszereit a választók és a választási eredmények befolyásolására. A kulcs ter­mészetesen a pénz volt. Minél több pénzt fordíthatott egy párt korteskedésre, annál nagyobb sikerre számít­hatott. Csakhogy akkoriban nem a reklámokat fizet­ték túl a pártok, hanem a szavazókat. A megbízatást (mandátumot) hozó szavazatokért fizetett pénzössze­get hívták „alkotmányos költségnek”, és többnyire a pártok központi korteskasszáiból fedezték. Igaz, az is előfordult, hogy egy-egy pénzes jelölt saját magának „vett” mandátumot.

Az eljárás annyira bevett és szükséges volt, hogy ismert és népszerű jelöltek esetében is alkalmazták. Benedek Elek mandátuma 1887-ben több ezer forint­ba került. Minden faluban ingyen ehettek és ihattak a választók, az anyja napszámra sütött korteskalácsot és kenyeret, és egy-egy szavazatért 5 forintot ajánlottak. A siker nem is maradt el. Öt évvel később, egy másik párt színeiben, korteskassza nélkül, a személyes is­mertségben és a falvak végigjárásában bízva viszont már csak a bukás maradt számára. Pedig a szavazást levezénylő szolgabíró is rokon volt. Egy Benedek.

Már az 1848-ban megtartott első népképviseleti választásokat is kísérték erőszakos jelenségek. A legismertebb eset Petőfié, aki hiába volt a pesti forradalmi ifúság vezetője és jelképe, a szabadszállási parasztok ezt nem értékelték, kortesgyűlésén kapára, kaszára kapva kergették ki a faluból.

Megjelent a Cimbora 2007/3-as számában