Ki ne szeretne néha elvegyülni a sokadalomban, barátokkal összefutva meginni valamit, miccset, flek­ként, kolbászt, vattacukrot, rahátot enni, vásárfiával hazatérni? Szinte mindenkinek van valamilyen ked­ves, szórakoztató emléke egy-egy sokadalomból. A tömeges rendezvények, a különböző „Napok” (Csíki, Szentgyörgy, Nyíló Akác, Festum Varadinum, Kom­mandói stb.) népszerűek, egy-két év után már elmaradhatatlanul összekapcsolódnak városaink, falvaink létével, sokan várjuk őket, készülünk rájuk. Nem csak enni-innivalót kínálnak, hanem a legkülönfélébb, hasznos és haszontalan tárgyakat és mindenféle pro­dukciókat, zenét, színházat, aerobik-bemutatót.

Ezeknek a vásári sokadalmaknak is megvan a ma­guk története. Évszázadokkal ezelőtt is kiemelt, „ün­nepi” alkalomnak számítottak, mégis sokkal többet jelentettek, mint szórakozást. A vásár volt a gazdasági élet szíve-lelke, itt lehetett hozzájutni a legfontosabb hírekhez, információkhoz, sőt, szándékuk szerint még forradalmat is vásárokon csináltak volna a forra­dalmárok. Vásárt nem tarthatott mindenki, és az en­gedélyhez nem volt elegendő a helyi akarat. Ahhoz legalább földesúri, de inkább királyi privilégium kel­lett. A vásár annyira fontos esemény volt, hogy sok­szor egy-egy nemesúr valamely komoly tettének ju­talmául nyerte el a királytól a vásártartás jogát a birto­kában lévő faluban vagy mezővárosban. (A vásár be­vételeit növelte, hogy aki árulni akart, attól díjat szedett a földesúr, esetenként az eladások értékének egy meghatározott hányada is őt illette.)

Szabad a portéka!

Voltak helyi vásárok, ahol egy-egy kisebb vidék gazdái és kereskedői gyűltek össze, adták-vették az árukat. Voltak nagyobb kitérj edésűek, ahová egész or­szágrészekből érkeztek az emberek, és volt néhány or­szágos vásár is, ahol mindenki árulhatta a portékáját. Mert a vásártartás privilégiuma azt is megszabta, ki, kiknek és mit árusíthat. A vásárok időpontját és helyét, no meg a vásárokon értékesíthető áruk körét, ami év­századokig is állandó maradhatott, sokáig szájhagyo­mány útján tudták meg az emberek. Igaz, egy-egy falu vagy város környékén egy esztendőben nem került sor túl sok ilyen eseményre, így aztán mindez könnyen rögzült az emberekben. Amikor elterjedtek a népszerű kalendáriumok, ezekben mindig megtalálható volt az adott évben megtartott vásárok helye és ideje. (Ez an­nyira fontos volt, hogy még a Népszava című újság 1903-as, munkásoknak készült kalendáriuma is akku­rátusán számbaveszi az év folyamán sorra kerülő vásá­rokat.) így aztán lassan mindenkihez eljutott hírük.

A vásárokon lehetett hozzájutni a legfontosabb hí­rekhez is. A helyi vásárokra eljöttek a közeli város ke­reskedői, akik korábban valamely nagyobb vásáron találkoztak a még messzebbről érkezett kereskedők­kel. A jól sikerült üzlet után leültek a kocsmasátorban áldomást inni, elbeszélgettek a világ dolgairól, elvégre egy-egy aszály, járvány, háború vagy felfordulás ko­molyan befolyásolhatta az üzletmenetet. S rajtuk kí­vül meg lehetett még kérdezni a különböző, olykor egész Európát bejáró csepűrágókat, mutatványosokat, házalókat vagy csak arra járó, a sokadalomban elve­gyülő vándordiákokat.

Ebből is sejthető, hogy egy-egy országos vásáron olykor hatalmas, tízezres tömeg gyűlt össze, mint pél­dául a szokásos pesti, József-napi vásáron (március 19.). Máskor ennek a töredékét sem lehetett össze­trombitálni. Nem véletlen, hogy 1848. tavaszán Petőfi és a márciusi ifjak is azt tervezték, hogy ezen a napon olvassák fel követeléseiket, a 12 pontot, a tömeg erejét állítva azok mögé. Mígnem egy kicsit hamarabb kide­rült, hogy másfajta sokadalmak is vannak a világon.

Megjelent a Cimbora 2007/8-as számában