A korábbi évszázadok világában a vadászat egyik legférfiasabb foglalatosságnak számított. Nem egysze­rűen szórakozást jelentett, hanem annál többet: a tár­sadalmi helyzet kifejezésre juttatatását. A vadászathoz szükséges felszerelés (íjtól a lándzsákon át a különböző puskákig és a lovakig) drága volt, kevesek számára megfizethető. A vadak és az őket rejtő erdők a feudális korban magán-, esetleg királyi tulajdonban voltak, így a vadászat joga is csak tulajdonosaikat és azok vendé­geit illette meg. Aki vadászhatott, hatalmas úr volt vagy hatalmas úr barátja. Végül pedig a vadászat több volt sportnál: fegyvergyakorlatként tekintettek rá, a kato­náskodáshoz – minden nemes igazi kötelességéhez – elengedhetetlenül szükséges képességek karbantar­tójaként. A vadász a vadászattal a harcot gyakorolta, és egy-egy, dicsőséget hozó trófea legalább olyan értékes volt, mint valamely lovagi tornán, párviadalon elért siker. (Hogy a földhözragadtabb dolgokról is szóljunk: a vadhús a korabeli úri háztartások nélkülözhetetlen része volt, a vadnyúltól a szarvasig. A vad bőre pedig trófeaként is jelezte viselője vagy birtokosa vitézségét.)

Az igazi dicsőséget, persze, a veszélyes vadállatok elejtése jelentette: ez nem csekély lélektani hatással bírt, a római hadvezérek és császárok diadalmeneteiből például nem hiányozhatott az éppen meghódított vagy legyőzött ország vadállatainak sora. Az oroszlánok a cirkusz elmaradhatatlan részei voltak, a késő római kori keresztények nagy bánatára. A mi vidékünkön termé­szetesen oroszlán, tigris vagy éppen párduc nemigen fordult elő, még akkor sem, ha a 17. században a pa­nyókára vetett párducbőr kacagány (nyakba akasztható vagy köthető, a hátat borító prémes állatbőr) a vitézség elmaradhatatlan jele volt Magyarországon. A legveszé­lyesebb vadak közé inkább a farkas („toportyánféreg”), a medve, a szarvasbika és a vadkan tartozott.

A vadászat természetesen akkortájt sem volt veszélytelen. A „felbérelt” vagy csak felhergelt, meg­sebzett vadkanok a magyar történelem alakításában is szerepet vállaltak. Már Szent István fia és örököse, Imre herceg – a későbbi Szent Imre – is egy vadkanva­dászaton lelte halálát, 1031 táján. A krónikák szerint halála nagyon megviselte öregedő apját. István ennek ellenére még hét évig vas­kézzel kormá­nyozta orszá­gát, és jutott ereje az öröklés elrendezésére, unokaöccse Vazul megvakíttatására és annak fülébe csurgatott for­ró ólommal való megsü­ketítésére is. Vigasztalni pedig vélhetően kevéssé vigasztalta fiának szent élete, hiszen a trónörökös elsődleges kötelessége akkoriban az életképes utód biztosítása volt, ennek minden egyebet meg kellett volna előznie.

István halálát évekig tartó örökösödési viszály követte Orseolo Péter – István unokaöccse – és Aba Sámuel, a király sógora között. Így kerültek az István, a király című rockoperába is a jó pénzért „felbérelhető” vadkanok.

Az utókor számára hasonlóan emlékezetes, bár hatását tekintve kevésbé súlyos volt Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér halála 1664-ben. Zrínyi, aki éppen szembefordulni látszott I. Lipót kormányzatával, és nádorrá akarta magát választatni, egy ártalmatlannak induló vadá­szaton vesztette életét. (Az erdélyi Bethlen Miklós éppen öt napja volt a költő vendége, emlékirata érzékletes forrása a tragédiának.) Már a kortársakban is felmerült: nem merénylet áldozata lett-e a költő? (Nem valószínű.) Az utókor pedig máig ápolgatja a legendát.

Megjelent a Cimbora 2007/2-es számában