André Gide (1869–1951) kortársa és barátja volt az előzőekben már bemutatott Julien Green-nek. Gide nagypolgári családban született, édesanyja gazdag rouen-i (Normandia, Franciaország északi része) polgárcsaládból származott, apja egy provence-i (Dél-Franciaország) protestáns család sarja. A család többnyire Párizsban tartotta főhadiszállását, az ünnepeket, vakációkat felváltva Normandiában és Provence-ban töltötték.
Az esős Normandia és a napfényes Provence két külön világ, amint a két család is az. Gide, az író előszeretettel fogja majd erre az életrajzi mozzanatra azt, hogy képtelen választani, megállapodni önmagával; ahogyan nem tudott választani a két vidék között, nem tudott csak az egyikkel azonosulni, ugyanúgy képtelen volt egyetlen írói magatartás, világlátás vagy stílus mellett lehorgonyozni, minden könyvében egy kicsit a korábbiak ellen dolgozik: „Semmi sem különbözik jobban, mint e két család; semmi sem különbözik jobban, mint Franciaország e két tartománya. Sokszor az a meggyőződésem, hogy azért kellett nekem írnom, mert csak ezáltal békíthettem össze ezeket az olyannyira különböző elemeket.” Könyvei révén, beleértve a nem kimondottan önéletrajzi írásokat, a regényeket, elbeszéléseket, drámákat, rendkívül sokszínű és zavarba ejtően ellentmondásos önképet valósít meg Gide. Legrészletesebben a Naplóban és a Ha nem hal el a mag című csonka önéletrajzában mesél magáról. Az alábbi részletet az utóbbiból választottuk. Ebben a tömör egyszerűséggel elmesélt történetben semmi különös és főleg semmi ellentmondásos nincsen, olyan esetet idéz fel, amilyen bármelyik gyermekkel megtörténhet. Gide, a bonyolult, sokszor mesterkélten kifinomult író néha éppen egyszerűségével lepi meg az olvasót. Az ajtó résébe szorult régi üveggolyó felfedezése banális, mégis felkavaró történet.

Mielőtt vele együtt (az író nagymamájáról van szó – ford. megj.) elhagynám Uzèst, beszélni szeretnék a kamra ajtajáról, amely az ebédlő végében volt. Volt ezen a rendkívül vaskos ajtón egy úgynevezett gyantafészek vagy pontosabban egy ágkezdemény, amely a deszkában maradt. Az ágdarab kiesett, és helyében az ajtó falában egy kisujj vastagságú kerek lyuk keletkezett, amely ferdén, felülről lefelé helyezkedett el. A lyuk aljában valami gömbölyű, szürkés, sima felületű dolog látszott, ami nagyon felcsigázta a fantáziámat:
– Szeretnéd tudni, mi van ott? – kérdezte Rose asztalterítés közben, látva: rettentő igyekezettel próbálom bedugni az ujjam a lyukba, hogy elérjem azt a valamit.
– Egy üveggolyó, amit édesapád csúsztatott be, amikor annyi idős volt, mint te, és azóta senki sem tudta kivenni onnan.
Ez a magyarázat kielégítette kíváncsiságomat, ugyanakkor még jobban lázba hozott. Mindig visszatértem a golyóhoz; kisujjamat bedugva éppen elértem, de hiába próbáltam kipiszkálni, mindig körbeforgott, és a körmöm idegesítő percegéssel csúszkált sima felületén...

A következő évben alighogy megérkeztünk Uzèsbe, újrakezdtem a kísérletezést. Marie és a mama gúnyolódásaival dacolva szándékosan nagyon hosszúra növesztettem a körmöt kisujjamon, így könnyűszerrel be tudtam csúsztatni a golyó alá. Egy hirtelen pöccintés, és a golyó már ott is volt a kezemben!
Az első szándékom az volt, hogy kirohanok a konyhába és eldicsekszem győzelmemmel; de amidőn meghánytam-vetettem magamban, hogy mekkora dicséretre számíthatok Rosa részéről, arra jutottam, hogy ez bizony vékonyka lesz, és ez megállított. Egy darabig ott álltam az ajtó előtt, kezemben a szürke üveggolyóval, amely most már ugyanolyan volt, mint a többi üveggolyó, nem volt semmi különös benne, amikor már nem volt beszorulva megszokott helyére. Teljesen hülyének éreztem magam és lelkiismeretfurdalásom volt szerencsétlen hőstettem miatt... Szégyenkezve csúsztattam vissza a golyót a helyére (talán még most is ott van), és nekiláttam levágni a körmöm anélkül, hogy bárkinek is eldicsekedtem volna a bravúrommal.
(Si le grain ne meurt, 1929. Fordította: Szőcs Imre)