A gyermekkor évszázadai

Bethlen Miklós (1642, Kisbún–1716, Bécs) önéletrajza (teljes címén: Bethlen Miklós élete leírása magától) a régi és a mindenkori magyar prózairodalom remekműve. Sok tekintetben hasonlít ez a könyv Michel de Montaigne Esszéihez, amelyből itt olvashattok részletet. Bethlen Miklós államférfi létére (Erdély kancellárja is volt) különös figyelmet szentel, nagy jelentőséget tulajdonít az „apró kis semmiségeknek”, amelyekből egy gyermek hétköznapjai állnak.
Nyilván nem komolytalanságról vagy felületességről van szó, hanem annak felismeréséről, hogy milyen jelentős mértékben formálják az embert a gyermekkorban átélt történések, a jó vagy rossz élmények. Ezt a felismerést a lehető legnagyobb mértékben fogja kiaknázni a 18. században a francia író, filozófus Jean-Jacques Rousseau Vallomásaiban, amelyet mérföldkőként tartanak számon az önéletrajzírás történetében.

A második szövegrészlet Cserei Mihály (1667, Csíkrákos–1756, Nagyajta) Históriájából való, ebből a különös, kevert műfajú könyvből, amely elsősorban történetírás, de irodalmi műként is olvasható és élvezhető, egyszerre önéletrajz és krónika. Cserei Mihály gyermekkorának színtere a fogarasi vár, amely a lehető legtávolabb áll a mai gyermekek nagy többsége által ismert és megélt lakókörnyezettől, ehhez ráadásul egy zordon apa, illetve jó tündérként, lopva és titokban, az apa háta mögött is segítő anya képe is társul. A gyermekkor különleges díszletek nélküli, szokványos környezetben is lehet varázslatos. Mai szemmel Cserei Mihály gyermekkora minden szempontból regényesnek hat.

Bölcső- és igen kicsinykorombéli inclinatióimról nincs mit írnom, bolondság is volna. Hallottam az anyámtól, hogy rettenetes síró voltam, annyira, hogy életemről is kételkedtek miatta; hihető, has- vagy valami egyéb tagom fájdalmától lehetett, mert elmétől vagy szomorúságtól, amint olyan még ratio ususa nélkül való aetasban az nem származhatott. De akármitől volt, ez bizonyos, hogy én midőn felnevekedtem, sem a has- vagy gyomorfájásra, sem másképpen akármi, még nagy szomorúságért való sírásra is hajlandó nem voltam, sőt mikor üdeje, helye, oka volt is, nehezen tudtam sírni; mikor elkeseredtem is nagy nyomorúság és szomorúságimban, gyakrabban vagy torkommal nyeltem, vagy orromon fújtam ki, vagy mély keserves sóhajtásokkal nyegtem el, amely sírás és könnyhullatásnál sokkal nehezebb volt; vagy néha elmorgottam, haragudtam, amely vétkes dolog volt. Sokszor bizony talán pénzen is megvettem volna a sírást, mert az könnyebb lett volna, mint Psammeticus aegyptusi király felől írják, hogy ő maga mondta.
Nevetség, hijábavalóság és játékra, mint akármely gyermek és ifjú, felettébb hajlandó, sőt vásott és a játékban telhetetlen s fáradhatatlan volt az én gyermekségem és felserdült ifjúságom; de nem veszteg ülő, mint a kocka, kártya, szák, sakk, micsoda, hanem a testnek ingatásával járó játékokban gyönyörködtem, mint a labda, forgattyú, parittya, teke, kézzel való hajigálás, vitéz játék, versfutás, küzdés, ugrás, melyek miatt néha meg is vertek, nyíllal való lövöldözés és madarászás, etc. Mikor osztán nagyobbat nővén, lóra, puskára, kutyára kaptam, lövöldözés hosszú puskával, pisztollyal, nyargalódás, futtatás, tőke-, árok-, üres hordóugratás, vadászat, fürjészés, magam kezemmel való rákászás, halászás, etc. voltak igen a mulatságim. Mindazonáltal, mikor osztán nagyobbat nőttem tanulásnak jobb üdejére, annál is inkább, mikor osztán a gyermekségből kikelvén, eszemnek, házasságomnak és emberségnek esztendeire jutottam, az én mulatságim nem mulatták el énvélem a szükségesebb és hasznosabb dolgokat, mint a könyvek olvasása, házi gazdaságom, és közönséges tisztem s hivatalomban való eljárást. (Negyedik rész. Inclinatióim vagy hajlandóságaimról)

Úgy hallottam, hogy mihelyt a hetedik esztendőbe fordultam, mindjárt tanítani kezdettek az abc-ére, mint gyermeket, játékkal. Első mesterem volt Naményi Mihály nevű, ki annakutána híres prédikátor volt, Marosvásárhely első prédikátorságában hala meg, noha academicus nem volt; én mind holtig szerettem, becsültem, ő is az atyámat, engemet és egész házunkat. Anno 1678. az atyám teste felett prédikálván, akkor virágzó ellenségeinek büntetéseket megjövendölte, alig hogy rosszat nem ejtének rajta érette, de azután ugyancsak bételék, még pedig némelyiken hamar; ő tisztességes értékre is kapott vala. Második mesterem volt Fogarasi Mihály, ki nemrégen még él vala szép nagy vénségben és esperességben.
Ez initiált a deák nyelvbe, dirigáltatván Keresztúri Pál által, ki kedvéért az atyám az ország gyűléseire és terminusokra mindenkor elvitt mesterestől, és ott sokszor maga szeme előtt taníttatott, examináltatott véle Keresztúri Pál, és instruálta, hogy odahaza is mint tanítson; noha az atyám sem volt abban tudatlan, mint Keresztúri Pál tanítványa, minthogy Isten annak a Keresztúri Pálnak munkáját úgy megáldotta, hogy az ő tanítványában igen megvető csak egy sem volt. Egyszer Keresztúri Pál Búnra jöve az atyámhoz, akkortájban az atyám s mesterem olyan rendet szabtak vala nékem, hogy ebéd s vacsora előtt tanuljak öt-hat vocabulát, és amikor innya akarok, mondjak el abból egyet deákul s magyarul, és úgy adnak innom, de ha nem tudom, nem adnak. Ott ülvén már asztalnál, én előpattanék nagy felszóval, (mert úgy kellett mondanom nagyon) egy deák szóval, s innom adának. Hallván azt Keresztúri, végére méne, s meghagyá az atyámnak, hogy az napságtól fogva hagyják el azt a rendet, hadd ehessem bátran asztalnál s vígan, mert az az egynéhány szó nem éri fel azt a kárt, amelyet bátorságom, elmém és egészségemben tesznek véle, mely bizonyos is. Elhagyák azért énnékem nagy örömömre, mert bizony nagy iga volt rajtam, oly móddal nem is ehettem jól, csak a vocabulákat mammogtam magamban; ha nékem Keresztúri Pál akkori eszemmel, amint voltam, egy falut ajándékozott volna, nem vettem volna kedvesebben tőle, meg is szerettem, dícsértem, hogy micsoda jó vén ember az, még az apámnál is jobb. (Nyolcadik rész. Tanulásomról és Keresztúri Pál methodusáról) (Bethlen Miklós élete leírása magától)

Itt már szólok a magam gyermeki állapotomról is. Az atyám engemet oly kemény disciplinában tartott, melyhez hasonlót soha nem hallottam, mert tizenegy esztendős koromig, míg az atyám rabságba esett, soha asztalnál a tálban nem volt szabad nyúlnom, hanem egy darabocska húst vetettek a tángyéromra, s azon rágódtam. Mindenkor a hátam megett egy bucsumi jobbágyból álló Jancsi nevű inas, kit Fickónak is híttak, állott, annak mihelt az atyám intett, mindjárt nyakon csapott, akármennyi vendége is volt az atyámnak. Estve is meg nem engedte az atyám, sem derékaljra, sem párnára feküdjem, hanem két kedves agara lévén a többi közt, kik mindenkor a maga házában egy leterített medvebőrön feküdtenek, azok közé fektettek, míg az atyám elaludt, akkor az édesanyám onnan titkon felvétetett, s amely házban az anyám fejércselédjei háltak, oda vittek jó ágyban, s hajnalban meg kihoztanak az agarak közé. Erős hideg télben, csak azért, hogy mint gyermek el találtam volt nyomni az egyik csizmám sorkát, mert az iskola messze volt a vártól a városon, s oda kellett menni mindennap kétszer s meg visszajönni, csizmát nem csináltatott az atyám, hanem fél mezítláb kellett volna olyan messzi járnom, de az édesanyám a várkapu között mindenkor egy pár csizmát tartott titkon, s mikor az iskolába indultam, a kapu között azt vontam fel, a rossz csizmát otthadtam, mikor penig visszajöttem, a jó csizmát levontam, s a rossz csizmában mentem az atyám eleiben. (Cserei Mihály: Erdély históriája 1661-1711. Európa)