Hogyan neveljük az ifjakat?

„Megboldogult apám, meggyőződve a közkeletű tanítási módszerek helytelenségéről, sokszor faggatta tudósainkat új és megfelelő módszer felől. Megmondták neki, hogy a nyelvek tanulására fektetett hosszú idő az egyetlen oka, hogy nem tudunk felemelkedni a görögök és rómaiak lelki nagyságához, nyelvük igazi átéléséhez. Apám az alábbi megoldást választotta: még dajkaságban, mielőtt beszélni tudtam volna, rábízott egy német nevelő gondjára, aki később mint híres orvos halt meg Franciaországban. Nyelvünkön egy szót sem értett, de kitűnően tudott latinul. Apám ezért alkalmazta, jól meg is fizette, és teljesen rábízott. Volt mellette még két másik tudós is, ezek segítették nevelésem munkájában. Mindhárman velem voltak állandóan, és csak latinul beszéltek. A többi családtag, anyám, inasom, szobalányom nem használhatták előttem anyanyelvüket, és csak néhány, nevelőimtől eltanult latin szóval érintkezhettek velem. Csodálatosan tanulékonyak voltak! Apám és anyám lassan megértették a német mestert is. Végül annyit latinizáltunk már, hogy a környékbeli falvak is rákaptak, s még ma is sok szerszámot és mesterséget latin nevén neveznek.

Görögül szinte semmit sem tudok. Apám játékosan szeretett volna megtanítani rá, valami új gyakorlatias módszer alapján. Olyanformán magoltuk a különféle ragozásokat, mint ahogy a számtant meg a mértant tanították nekünk a sakktáblán. Apám utasította tanáromat, hogy minden kényszerítés nélkül, egyedül munkabírásom alapján ízleltesse meg velem ezt a tudományt is, felesleges szigor és félelemkeltés nélkül engedje szabadjára értelmemet. A kíméletességet valósággal túlozta. Elhitte például, hogy a hirtelen ébresztés, a gyermeknek az álom karjából való erőszakos kitépése megzavarja a finom agyrendszert. (A gyermek álma mélyebb, mint a miénk.) Ezért mindig valami hangszerrel ébresztett fel, és állandóan tartott embert, aki ellátta ezt a feladatot.

Ebből a példából könnyen megítélhetjük egész neveltetési rendszeremet és a legjobb apának előrelátó szeretetét. Nem az ő hibája, ha kiváló gondoskodása nem érlelt különb gyümölcsöt fiában. Ennek két oka volt. Egyik a terméketlen, parlagi föld. Bár makkegészséges voltam, természetem pedig szelíd és kezelhető, mégis annyira aluszékony, nehézkes és puha, hogy néha még a játék kedvéért sem tudtak tunyaságomból kirángatni. Ítéletem helyesen figyelt meg mindent, képzeletem szárnyalt a nehézkes testben, véleményem rácáfolt koromra. Szellemem lassan mozdult és csak akkor, ha mozdították. Lassan eszméltem, találékony nem voltam és mindezek tetejébe hihetetlenül rossz emlékezőtehetségem volt. Nem csoda, hogy kevésre jutottak velem. Másik hiba az volt, hogy jó atyám türelmetlen betegek módjára, mindenféle tanácsra hallgatva néha attól félt, hogy hajótörést szenved nevelésem, amit úgy a szívén hordott. Azok, akik az Olaszországból hozott nevelési elveket ajánlották neki, már nem voltak mellet- te, hallgatott tehát mások véleményére, ahogy a darvak igazodnak az előttük szállóhoz: hatéves lehettem, mikor a guyennei kollégiumba küldött, Franciaországnak akkor első és legvirágzóbb intézményébe. Itt is féltő gonddal válogatta meg magántanítóimat, neveltetésem legapróbb részletére is, a kollégiumi rendtől eltérően, külön kedvezményeket biztosított. De bárhogy is volt, mégis kollégiumban éltem. Latin beszédem hamarosan elromlott, mert senkivel nem gyakorolhattam. Eddigi jó taníttatásom leg- feljebb arra használt, hogy különösebb erőlködés nélkül átláboltam az első osztályokat. Tizenhárom éves voltam, mikor otthagytam a kollégiumot, tanulmányaimat befejezve (mint ma mondanák), de valójában máig sem vettem semmi hasznát ott töltött időmnek.” (Montaigne: A gyermekek neveléséről. Ford.: Bajcsa András)

„Amikor Ponokrates megtudta, melly helytelen módon él Gargantua, elhatározá, hogy másképpen fogja nevelni; mindazonáltal az első napokban türelemmel vala, meggondolván, hogy a természet fölötte nehezen viseli el a hirtelen változásokat. Hogy tehát ez munkáját jobban kezdené, könyörgött egy azon időkbéli tudós orvosnak, név szerént Theodorus mesternek, fontolná meg, ha valjon lehetséges-é Gargantuát jobb útra terelni. Ki is a regulák szerént purgálá a fellyülmondott iffiat Anticyrából való helleborusszal, és az orvosszerrel megszabadítá agyának minden elváltozásától és fertelmes szokássától. Illy módon feledteté el véle Ponokrates is mind azokat, amiket régi oktatóitól tanult vala, amiképpen ezt tevé Timotheus is tanítványaival, akiket más muzsikusok tanítottak vala. (...) Azután ollyan tanulásra fogta, hogy a napnak egyetlen óráját se veszítse el, hanem minden idejét olvasással és tisztes tudományokkal töltse.

Gargantua tehátlan felébrede reggel négy óra körül. Amíg ledörzsölték, fennszóval, világosan és dologhoz illő kiejtéssel olvastak neki a Szentírásból; ez pedig egy baschéi születésű ifjú apródnak, név szerint Anagnostesnek, vagyis Olvasónak vala dolga. (...) Azután a pervátára méne, hogy kiadja magából, amit természet szerint megemésztett. Itt tanítója megesmétlé, amit olvastak volt, megmagyarázván néki a homályos és nehéz részeket. Innen visszatérőben azután szemügyre vevék az égnek állapotját: ha ollyan-é aminőnek előtte való este megjegyzik vala; és mely jegybe lép a nap és a hold azon a napon.

Miközben pedig felöltöztették, megfésülték, haját kibodorították, ismételték néki az előtte való napi leckét. Ő maga könyv nélkül mondja vala, belékeverve egynémelly valóságos esetet, amelly együtt jár az emberi állapottal, és ez elnyulék egyszer-másszor két-három óra hosszat is, de rendszerént véget ére, amikor egészen felöltöztették már. (...) Ily módon nevelteték Gargantua, és folytatá ez mívelkedeteket napról napra. Melly gyakorlat, ha kezdetben igen nehéznek látszék is, később olly édessé, könnyűvé és gyönyörűségessé válik vala, hogy inkább királyi mulatozáshoz, hogynemmint diáknak tanulássához hasonlított.

Mindazonáltal Ponokrates, hogy megpihentetné az észnek ez heves munkája után, kiválasztott egyszer havonta valamelly tiszta és derűs napot, amikor is reggel kimenének a városból Gentillybe, Boulogne-ba, avvagy Montrouge-ba, avvagy Saint-Cloud-ba. Ott legnagyobb mulatozással tölték a napot, aminőt csak kigondolhatának: tréfálkoztak, vigadoztak, versenyt ittak, játszottak, énekeltek, táncoltak, valamelly szép réten henteregtek, verébfészket fosztogattak, fürjésztek, békát fogtak, rákásztak.”

(Rabelais: Gargantua és Pantagruel. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1963. Gargantua, XXIII. fejezet. Ford.: Benedek Marcell)