Korai életévek mozija

1908-ban, még gyermekkoromban fedeztem fel a mozit. Az intézménynek Faruccini volt a neve. Kint, szép faportál előtt hangos gépzeneszóval hívogatta a bámészkodókat a limonádéárus öt automatája. A barakkban, amelyet egyszerű ponyva fedett, a nézők padokon ültek. Engem persze a nevelőnőm kísért. Mindig mindenhová elkísért, még akkor is, ha Pelayo barátomhoz mentem, aki szemben lakott, a körút túloldalán.
Az első mozgóképek, amelyeket életemben láttam, és amelyek valósággal lenyűgöztek, egy disznót ábrázoltak. Rajzfilm volt. A disznó nemzetiszínű vállszalagot viselt, és énekelt. Fonográf volt a vászon mögött, az szolgáltatta a zenét. A film színes volt, erre pontosan emlékszem: vagyis minden képet külön-külön kifestettek.
Akkoriban ez még csak vásári komédia volt, a technika vívmánya. A vasút és a villamos akkor már megszokott dolog volt, de azért az úgynevezett modern technikának csak korlátozott szerep jutott Zaragozába. 1908-ban, azt hiszem, egyetlen automobil volt a városban, egy villamos autó. A mozival egy vadonatúj elem tört be középkori életünkbe. Az elkövetkező években állandó mozik nyíltak Zaragozában, karosszékkel és párnázott, támla nélküli padokkal, az árnak megfelelően. 1914 körül három elég jó mozi van már, Az aranyszalon, a Coiné (ez egy híres fotográfus nevét viselte) és az Ena Victoria. A negyedik a Los Estebanes utcában volt, annak már elfelejtettem a nevét. Az egyik unokahúgom ebben az utcában lakott, a konyhájuk ablakából látni lehetett a filmet. De az ablakot nemsokára befalazták, és a konyha fölé üvegtetőt építettek: azon keresztül kapta a fényt. Mi erre lyukat fúrtunk a falba, és onnan néztük felváltva a néma mozgóképeket.
Nem nagyon emlékszem azokra a filmekre, amelyeket akkoriban láttam. Sokszor összekeverem őket olyan filmekkel, amiket Madridban láthattam. De egy francia komikusra azért emlékszem, aki folyton elesett. Spanyolországban Toribiónak hívták.
Zaragozában a hagyományos zongoristán kívül minden teremben volt egy explicador, vagyis egy férfi, aki a vászon mellett állt, és hangosan magyarázta a cselekményt. Ilyesmiket mondott:

– Hugó gróf meglátja a feleségét egy másik férfi karjában: ez a férfi nem ő. És most meglátják, hölgyeim és uraim, hogyan nyitja ki az íróasztala fiókját, hogyan veszi elő a revolverét, hogy megölje hűtlen feleségét.

A filmművészet olyan új formában mondta el a történeteket, olyan szokatlanul, hogy a közönség legnagyobb része alig értette, mi történik a vásznon, hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz az események, amikor más és más a díszlet. Aztán észrevétlenül hozzászoktunk a film nyelvéhez, a vágáshoz, az egymás után vagy egymás mellett zajló események láncolatához, sőt, az időjátékhoz is. De akkoriban a közönség még alig-alig értette ezt az új nyelvet.
Ezért volt szükség explicadorra.
Még most is emlékszem, mennyire féltem, egyébként az összes többi nézővel együtt, amikor az első travellinget, kamerakocsizást láttam. Egy fej közelített hozzánk a vásznon, egyre nagyobb lett, mintha fel akarna falni. Az persze eszünkbe sem jutott, hogy a kamera közelít a fejhez, vagy hogy az valami trükk segítségével lesz egyre nagyobb, mint Méliès filmjeiben. Mi csak annyit láttunk, hogy egy fej közelít hozzánk, hatalmasra nő.
Az anyám, azt hiszem, később elment néha moziba, de abban biztos vagyok, hogy az apám, aki 1923-ban halt meg, egyetlen filmet se látott életében. Pedig 1909-ben meglátogatta egy barátja Palma de Mallorcából, és azt ajánlotta neki, hogy finanszírozza mozibarakkok felállítását a legtöbb spanyol városban. Az apám visszautasította az ajánlatot, mivel megvetette a mozit, „ezt az olcsó vásári komédiát”. Ha elfogadta volna, ma talán én lennék a legnagyobb spanyolországi forgalmazó.
Létezésének első húsz-harminc évében a mozit vásári szórakozásnak tekintették, amely közönséges dolog, a népnek való, és semmi jövője a művészet területén. Egyetlen kritikust sem érdekelt. 1928-ban vagy 1929-ben, amikor bejelentettem az anyámnak, hogy meg akarom rendezni első filmemet, sokkos állapotba került, majdnem elsírta magát, mintha azt mondtam volna neki: „Mama, bohóc akarok lenni.”