Archívum ARCHÍVUM Facebook Link Fej shape shape shape shape shape
Szőcs Imre

Szőcs Imre

Korai életévek mozija

Luis Buñuel

A gyermekkor évszázadai

Luis Buñuel spanyol­-mexikói filmrendező a filmtörténet egyik legismertebb alakja. 1900-­ban született egy nagyobbacska faluban, az aragóniai Calandában. Utolsó leheletem című önéletrajzában úgy emlékszik szülőfalujára, mint olyan, külvilágtól elzárt helyre, ahol megállt az idő. Itt az évszázados hagyományok által megszabott mederben folyt az élet.

Korai életévek mozija
Kép forrása: sensesofcinema.com

Az emberek nem is hallottak, nem is akartak hallani a haladásról. Az élet ritmusát az évsza­kok, az egyházi ünnepek, és a falu templomának harangjai diktálták.

„A vallás az élet minden területén jelen volt, a legapróbb dolgokban is. Én például azzal szórakoztam, hogy a padláson misét celebráltam a testvéreimnek. Volt egy csomó ólomból való kegytárgyam, volt egy karingem és egy miseruhám is.”

Calandában, mondja Buñuel, a középkor az első világháborúig tartott. Tehát még a középkorban született, mondhatnánk, és középkori gyermekkorából egyenesen a huszadik századi felnőttkorba lépett át. A család Zaragozába költözött, ahol már hódítottak a modern technika vívmányai. Ennek a világfelforgató huszadik századnak a meglepő találmányai közül leginkább a mozgókép volt a kedvére való újdonság. Olyan mély nyomot hagyott benne az akkor még gyermekcipőben járó új művészet, hogy szülei leghevesebb tiltakozása ellenére is a filmrendezői pályát választotta.

Első filmjei a szürrealizmus jegyében fogantak, és óriási botrányokat kavartak. Andalúziai kutya című filmjét, amelynek költségvetését a rendező édesanyja biztosította, aki végtére beletörődött, hogy fia ilyen „alantas foglalkozásra” adta a fejét, a híres szürrealista festővel, Salvador Dalival közösen forgatta. (A fiatal Salvador Dalira, a csodabogár szürrealista művészre így emlékszik vissza: „... nagyon furcsán öltözködött: széles karimájú kalapban járt, hatalmas csokornyakkendőt, a térdéig csüngő, hosszú zakót és kamáslit hordott. Úgy nézett ki, mint aki öltözködésével akarja provokálni az embereket, pedig erről szó sem volt. Azért öltözött így, mert így érezte jól magát...”) A születőfélben lévő filmművészettel – amely akkoriban még inkább vásári mutatványnak számított – való korai találkozása tehát egész életét meghatározó gyermekkori élménynek bizonyult, és élete szinte egybefonódott a film huszadik századi történetével. 

1908-ban, még gyermekkoromban fedeztem fel a mozit. Az intézménynek Faruccini volt a neve. Kint, szép faportál előtt hangos gépzeneszóval hívogatta a bámészkodókat a limonádéárus öt automatája. A barakkban, amelyet egyszerű ponyva fedett, a nézők padokon ültek. Engem persze a nevelőnőm kísért. Mindig mindenhová elkísért, még akkor is, ha Pelayo barátomhoz mentem, aki szemben lakott, a körút túloldalán.
Az első mozgóképek, amelyeket életemben láttam, és amelyek valósággal lenyűgöztek, egy disznót ábrázoltak. Rajzfilm volt. A disznó nemzetiszínű vállszalagot viselt, és énekelt. Fonográf volt a vászon mögött, az szolgáltatta a zenét. A film színes volt, erre pontosan emlékszem: vagyis minden képet külön-külön kifestettek.
Akkoriban ez még csak vásári komédia volt, a technika vívmánya. A vasút és a villamos akkor már megszokott dolog volt, de azért az úgynevezett modern technikának csak korlátozott szerep jutott Zaragozába. 1908-ban, azt hiszem, egyetlen automobil volt a városban, egy villamos autó. A mozival egy vadonatúj elem tört be középkori életünkbe. Az elkövetkező években állandó mozik nyíltak Zaragozában, karosszékkel és párnázott, támla nélküli padokkal, az árnak megfelelően. 1914 körül három elég jó mozi van már, Az aranyszalon, a Coiné (ez egy híres fotográfus nevét viselte) és az Ena Victoria. A negyedik a Los Estebanes utcában volt, annak már elfelejtettem a nevét. Az egyik unokahúgom ebben az utcában lakott, a konyhájuk ablakából látni lehetett a filmet. De az ablakot nemsokára befalazták, és a konyha fölé üvegtetőt építettek: azon keresztül kapta a fényt. Mi erre lyukat fúrtunk a falba, és onnan néztük felváltva a néma mozgóképeket.
Nem nagyon emlékszem azokra a filmekre, amelyeket akkoriban láttam. Sokszor összekeverem őket olyan filmekkel, amiket Madridban láthattam. De egy francia komikusra azért emlékszem, aki folyton elesett. Spanyolországban Toribiónak hívták.
Zaragozában a hagyományos zongoristán kívül minden teremben volt egy explicador, vagyis egy férfi, aki a vászon mellett állt, és hangosan magyarázta a cselekményt. Ilyesmiket mondott:
– Hugó gróf meglátja a feleségét egy másik férfi karjában: ez a férfi nem ő. És most meglátják, hölgyeim és uraim, hogyan nyitja ki az íróasztala fiókját, hogyan veszi elő a revolverét, hogy megölje hűtlen feleségét.
A filmművészet olyan új formában mondta el a történeteket, olyan szokatlanul, hogy a közönség legnagyobb része alig értette, mi történik a vásznon, hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz az események, amikor más és más a díszlet. Aztán észrevétlenül hozzászoktunk a film nyelvéhez, a vágáshoz, az egymás után vagy egymás mellett zajló események láncolatához, sőt, az időjátékhoz is. De akkoriban a közönség még alig-alig értette ezt az új nyelvet.
Ezért volt szükség explicadorra.
Még most is emlékszem, mennyire féltem, egyébként az összes többi nézővel együtt, amikor az első travellinget, kamerakocsizást láttam. Egy fej közelített hozzánk a vásznon, egyre nagyobb lett, mintha fel akarna falni. Az persze eszünkbe sem jutott, hogy a kamera közelít a fejhez, vagy hogy az valami trükk segítségével lesz egyre nagyobb, mint Méliès filmjeiben. Mi csak annyit láttunk, hogy egy fej közelít hozzánk, hatalmasra nő.
Az anyám, azt hiszem, később elment néha moziba, de abban biztos vagyok, hogy az apám, aki 1923-ban halt meg, egyetlen filmet se látott életében. Pedig 1909-ben meglátogatta egy barátja Palma de Mallorcából, és azt ajánlotta neki, hogy finanszírozza mozibarakkok felállítását a legtöbb spanyol városban. Az apám visszautasította az ajánlatot, mivel megvetette a mozit, „ezt az olcsó vásári komédiát”. Ha elfogadta volna, ma talán én lennék a legnagyobb spanyolországi forgalmazó.
Létezésének első húsz-harminc évében a mozit vásári szórakozásnak tekintették, amely közönséges dolog, a népnek való, és semmi jövője a művészet területén. Egyetlen kritikust sem érdekelt. 1928-ban vagy 1929-ben, amikor bejelentettem az anyámnak, hogy meg akarom rendezni első filmemet, sokkos állapotba került, majdnem elsírta magát, mintha azt mondtam volna neki: „Mama, bohóc akarok lenni.”

(Luis Buñuel: Utolsó leheletem – részlet. Európa Könyvki­ adó, Budapest, 1989. Xantus Judit fordítása)

 

Megjelent a Cimbora 2014/5-ös számában

Egy szent gyermekkora

Szőcs Imre

Egy szent gyermekkora

A gyermekkor évszázadai

Egy szent is lehetett gyermek? Egyáltalán: a szentek valós, élő személyek voltak? A legtöbb szent alakja teljesen legendaszerű, és nem tudunk személyéről semmi bizonyosabb információt, ami valószerűbbé tenné őt.

Read More