Az anyanyelv színe: weöres

szívemben, mint száz rózsatő,
virul a hajcihő!

Kovácsoltvas indákon át
látni a szél talapzatát.
Az üres város központjában áll.
Tömbökből a fény és átlátszó a táj.

Az elhagyott lakásba macska költözik.
A fennhagyott függönyön át
nézi az erdő körvanalát,
a senkiföldje fölött köröző varjakat.
És gondolkozik.
*
Bement a boltba Péter,
kérdezte: „van-e étel?”
„Étel van, de nincs értelme.”
Így halt éhhalált Péterke.
*
Van már nékünk elnökünk,
hogyha ilyen kell nökünk.
Hadonász és hablatyol,
népe bolygó hangyaboly.
*
Szemközt házat bontanak,
a szelet üldözi a nap,
mindennek sorra nekimegy,
a függöny rezzen: megijed.
*
– A szív csiszolódik síma kaviccsá talpad
alatt kicsi szentem.
– A tűz csiholódik máglya-magassá
képed alatt a szívemben.
*
Nézem nyakadon a láncot:
gyöngye fedezi a ráncot.
Nézem szép frizurádat:
színe fedezi a szálat.
Nézem kezeden a gyűrű-kövecskét:
eljegyzett a magányos öregség.
*
Végtelen utakon száll tova,
nincs a halálnak otthona.
porhüvelyünk bérbe veszi,
önmagával otthonosan berendezi.
*
A kedves háza:
ablaka
tekintetben vert tanya
türelem a négy fala
mosolygás az ajtaja.
*
Nincsen nekem vaskalapom!
Pihepuha sapkám
hogyha kérné tőlem bárki,
én oda nem adnám!
De ebben a zord időben
pihepuha kelme
fabatkát sem ér, bizony, a
vaskalap elkelne...
*
Mint a forró csésze alatt hátramaradt párafolt,
úgy szívódott fel szerelmed, úgy tűnik, hogy itt se volt.
Színről-színre láttuk egymást, most tükör-homályosan:
egymás mellett elbeszélünk érthetőn, világosan.

Nem igaz, hogy mi se történt – nem tehetünk hát akként:
maszatolunk, mint hidegvíz a zsíros falú edényt.
Viszonozd, ha szerenádom néhány tücsök-szava szúrt:
hangyasavval oldozd fel a szívemről a politúrt.