ballada;  a többiek

Amikor először ismerte meg a lány nevét,

úgy érezte magát, mint kiskorában,

hatévesen mondjuk, amikor tanult egy

új szót, ami tetszett neki, és azt

minden egyes mondatába bele kellett

valahogy fogalmazza, még ha semmi

keresnivalója nem is volt ott,

egyszerűen helyett kellett keresni

neki a mondatszerkezetben, mert tudta,

hogy e nélkül a szó nélkül nem mondat

a mondat, "mintha minden pontatlanul

lenne megfogalmazva, ha nincs ott a neved",

ha mégsem sikerült, óriási hiányérzete

volt, így lassan szavakat kezdett el

helyettesíteni a lány nevével, először

csak a kötőszavakat, majd az igekötőket,

hogy minden cselekvés az ő irányába

történjen, majd lassan az igéket,

mert minden mozdulatban igazából

ő történik meg, majd a főneveket,

majd mások neveit is, mert minden

arcban az ő arcát és minden ismerősében

az ő jelenlétét kereste, lassan az

összes ismert szavára rátelepedett ez

az egy név, minden más szót elfelejtett,

egyetlen szóból álló nyelvet beszélt,

amit már senki nem értett, de őt ez

nem érdekelte, annyira szerette ezt a lányt.

Több anyát akart magának, mert úgy gondolta,

hogy így ő maga is több lehet, ezért nőket kért

fel, hogy legyenek az anyja, sokuk

szívesen is vállalta, hogy felneveli őt,

de úgy csinálta, hogy az anyák ne tudjanak

egymásról, mindenkinek azt hazudta, hogy

csak ő van, de ez nem volt igaz, folyamatosan

anyáról anyára járt és mindenkitől csak

azt tanulta el, amiben a legjobb volt, volt

akitől a gondoskodást, volt akitől az élet

nagy igazságait, volt akitől a legjobb

húslevesreceptet, de egyre nehezebben tudta

úgy csinálni, hogy ne derüljön ki a titka

és egyre jobban kezdett valami furcsa

bűntudatszerű érzés mocorogni benne, de nem

bírta abbahagyni, mert semmi nem volt

felszabadítóbb érzés annál, hogy van

amelyiket nem szereti annyira, mint a másikat.