Fancsali Kinga: otthon-gyakorlatok; tavasszal a madarak; Lázálom a tengertől messze

versek

Fancsali Kinga vagyok, 2000-ben születtem Marosvásárhelyen. Jelenleg Budapesten élek és tanulok, tavasszal végzek az ELTE Bölcsészettudományi Karán esztétika szakon (legalábbis nagyon remélem). Verseket és történeteket már gyerekkorom óta firkálgattam, komolyabban az írással viszont csak négy éve kezdtem foglalkozni. 2019 óta publikálok különböző folyóiratokban és portálokon. Az írás és egyetemi tanulmányaim mellett sokat foglalkozom kritikai társadalomelmélettel, feminizmussal, kritikai pedagógiával, aktivizmussal, valamint a biciklikerekem foltozgatásával. De sok minden más is érdekel, csak sajnos ezek közül szinte semmiben sem vagyok jó.
Fancsali Kinga: otthon-gyakorlatok; tavasszal a madarak; Lázálom a tengertől messze

Fotó: Mátyás Beatrix, Kép forrása: Litera

otthon-gyakorlatok

1.

egyik reggel felébredtünk, és ősz lett:

fél perc csend a liftben, amíg fel vagy leérünk

az ablak alatt házak és gyerekek

odafenn kövek rögzítve, ugrásra készen

csak nézünk lefelé a tetőről

még egy emelet magány

az ablakon másztunk ki

amíg látni lehet, minden bérház egyforma

szemedben újrafoltozott korlátok

gyere, utánozzuk az őszi fákat, hajoljunk a földig

2.

csontos vagy és fiatal

de női ruhákat képzelek rád

halvány függönyt a többi test elé

az asztalnál ülsz, mint egy vízköpő, eltátott szájadon

folyik a pörkölt vissza a tálba

megigazítják a gyöngysort nyakadon

az apák asztalfőn kövér házipoloskák

szagukat nem mosod ki ruhádból

az ablakon túl egy láthatatlan harmonikás

eltévesztette a lépcsőházat

pedig jel az újrafoltozott korlát

a zár nélküli vaskapu

rá van írva nagyban, itt nem lesz tánc

itt a lányok este dolgozni mennek

Tavasszal a madarak

tavasszal megnő az ég apró ponttá zsugorodnak benne a madarak

most kéne a költözést elkezdeni

a fák ágait láncfűrésszel és minden fészket tűzre

ha nincsen hová menni hamarabb leszel otthon bárhol

fáradt ének amíg fel meg leérünk

de a fiókák ugrásra készen

ahol megnőnek a szavak oda beszorulnak a hangok

akár a madarak

vagy mint anyám

aki egy ilyen fészekben hetente levágta apám haját

a nyírógép vékony húrja a hatalmas zenegépnek

betemeti női testét a fekete haj

veszélyes erről beszélni mondja anyám

ő lassú mártírhalált választott mikor megszült

most kéne a költözést elkezdeni

de már nem emlékszik hogyan lehet élni férfiak nélkül

meztelenül hallgatni a közeledő fejszecsattogást

kiállok a barlangként visszhangzó ég alá és lenyírom a hajam

testem most először védtelenül kidomborodik

ugrásra készen mégis két hang közé szorulok

egyik oldalon fejsze másikon már a tüzet rakják

Lázálom a tengertől messze

minden ősszel elsüllyed egy régi város

a megfulladtakat nem gyászoljuk

de visszavárjuk a halászokat

akik vastag kabátot hordanak és segítenek

megérteni mindazt amit el kell felejtenünk

emlékeznek még a kórházakra

hogy minden ablak vízre nyílt

hosszú árnyékok lógtak a fűzfák ágairól

és elkopott sárpizsamák

mikor félek a mély vizektől

akkor gondolok a halottakra

a lakásban minden ablak nyitva

de senki sem akar hallani helyettük

gyomromban kövek

nincs aki kihívja a mentőt

felfektetnek az ágyra

a szomszéd jön át fél nap után

elege van az állandó ordításból

sötét foltok tátognak ahol belém törik a tű

ez egy emlékezés története

egy otthoné ami ott van ahol éppen eszem vagy alszom

általában elsüllyedt városokban

csak kórházra nem akarok gondolni

túl sok volt a fény és

senki nem halt meg a szomszédos ágyakon

túl jól alszom itt és túl sokat eszem

mint egy hosszú nyaralás utolsó napjain

így hívom fel őket

fekete tenger a vonal másik végén

azt mondja kezdjek úszni