Fancsali Kinga: otthon-gyakorlatok; tavasszal a madarak; Lázálom a tengertől messze
versek
Fancsali Kinga vagyok, 2000-ben születtem Marosvásárhelyen. Jelenleg Budapesten élek és tanulok, tavasszal végzek az ELTE Bölcsészettudományi Karán esztétika szakon (legalábbis nagyon remélem). Verseket és történeteket már gyerekkorom óta firkálgattam, komolyabban az írással viszont csak négy éve kezdtem foglalkozni. 2019 óta publikálok különböző folyóiratokban és portálokon. Az írás és egyetemi tanulmányaim mellett sokat foglalkozom kritikai társadalomelmélettel, feminizmussal, kritikai pedagógiával, aktivizmussal, valamint a biciklikerekem foltozgatásával. De sok minden más is érdekel, csak sajnos ezek közül szinte semmiben sem vagyok jó.
Fotó: Mátyás Beatrix, Kép forrása: Litera
otthon-gyakorlatok
1.
egyik reggel felébredtünk, és ősz lett:
fél perc csend a liftben, amíg fel vagy leérünk
az ablak alatt házak és gyerekek
odafenn kövek rögzítve, ugrásra készen
csak nézünk lefelé a tetőről
még egy emelet magány
az ablakon másztunk ki
amíg látni lehet, minden bérház egyforma
szemedben újrafoltozott korlátok
gyere, utánozzuk az őszi fákat, hajoljunk a földig
2.
csontos vagy és fiatal
de női ruhákat képzelek rád
halvány függönyt a többi test elé
az asztalnál ülsz, mint egy vízköpő, eltátott szájadon
folyik a pörkölt vissza a tálba
megigazítják a gyöngysort nyakadon
az apák asztalfőn kövér házipoloskák
szagukat nem mosod ki ruhádból
az ablakon túl egy láthatatlan harmonikás
eltévesztette a lépcsőházat
pedig jel az újrafoltozott korlát
a zár nélküli vaskapu
rá van írva nagyban, itt nem lesz tánc
itt a lányok este dolgozni mennek
Tavasszal a madarak
tavasszal megnő az ég apró ponttá zsugorodnak benne a madarak
most kéne a költözést elkezdeni
a fák ágait láncfűrésszel és minden fészket tűzre
ha nincsen hová menni hamarabb leszel otthon bárhol
fáradt ének amíg fel meg leérünk
de a fiókák ugrásra készen
ahol megnőnek a szavak oda beszorulnak a hangok
akár a madarak
vagy mint anyám
aki egy ilyen fészekben hetente levágta apám haját
a nyírógép vékony húrja a hatalmas zenegépnek
betemeti női testét a fekete haj
veszélyes erről beszélni mondja anyám
ő lassú mártírhalált választott mikor megszült
most kéne a költözést elkezdeni
de már nem emlékszik hogyan lehet élni férfiak nélkül
meztelenül hallgatni a közeledő fejszecsattogást
kiállok a barlangként visszhangzó ég alá és lenyírom a hajam
testem most először védtelenül kidomborodik
ugrásra készen mégis két hang közé szorulok
egyik oldalon fejsze másikon már a tüzet rakják
Lázálom a tengertől messze
minden ősszel elsüllyed egy régi város
a megfulladtakat nem gyászoljuk
de visszavárjuk a halászokat
akik vastag kabátot hordanak és segítenek
megérteni mindazt amit el kell felejtenünk
emlékeznek még a kórházakra
hogy minden ablak vízre nyílt
hosszú árnyékok lógtak a fűzfák ágairól
és elkopott sárpizsamák
mikor félek a mély vizektől
akkor gondolok a halottakra
a lakásban minden ablak nyitva
de senki sem akar hallani helyettük
gyomromban kövek
nincs aki kihívja a mentőt
felfektetnek az ágyra
a szomszéd jön át fél nap után
elege van az állandó ordításból
sötét foltok tátognak ahol belém törik a tű
ez egy emlékezés története
egy otthoné ami ott van ahol éppen eszem vagy alszom
általában elsüllyedt városokban
csak kórházra nem akarok gondolni
túl sok volt a fény és
senki nem halt meg a szomszédos ágyakon
túl jól alszom itt és túl sokat eszem
mint egy hosszú nyaralás utolsó napjain
így hívom fel őket
fekete tenger a vonal másik végén
azt mondja kezdjek úszni
