otthon-gyakorlatok
 

1.

egyik reggel felébredtünk, és ősz lett:
fél perc csend a liftben, amíg fel vagy leérünk
az ablak alatt házak és gyerekek
odafenn kövek rögzítve, ugrásra készen 

csak nézünk lefelé a tetőről
még egy emelet magány
az ablakon másztunk ki
amíg látni lehet, minden bérház egyforma
szemedben újrafoltozott korlátok
gyere, utánozzuk az őszi fákat, hajoljunk a földig 

2. 

csontos vagy és fiatal
de női ruhákat képzelek rád
halvány függönyt a többi test elé
az asztalnál ülsz, mint egy vízköpő, eltátott szájadon
folyik a pörkölt vissza a tálba
megigazítják a gyöngysort nyakadon

az apák asztalfőn kövér házipoloskák
szagukat nem mosod ki ruhádból
az ablakon túl egy láthatatlan harmonikás
eltévesztette a lépcsőházat
pedig jel az újrafoltozott korlát
a zár nélküli vaskapu
rá van írva nagyban, itt nem lesz tánc
itt a lányok este dolgozni mennek

Tavasszal a madarak

tavasszal megnő az ég apró ponttá zsugorodnak benne a madarak
most kéne a költözést elkezdeni
a fák ágait láncfűrésszel és minden fészket tűzre
ha nincsen hová menni hamarabb leszel otthon bárhol
fáradt ének amíg fel meg leérünk
de a fiókák ugrásra készen

ahol megnőnek a szavak oda beszorulnak a hangok
akár a madarak
vagy mint anyám
aki egy ilyen fészekben hetente levágta apám haját
a nyírógép vékony húrja a hatalmas zenegépnek
betemeti női testét a fekete haj
veszélyes erről beszélni mondja anyám
ő lassú mártírhalált választott mikor megszült
most kéne a költözést elkezdeni
de már nem emlékszik hogyan lehet élni férfiak nélkül
meztelenül hallgatni a közeledő fejszecsattogást

kiállok a barlangként visszhangzó ég alá és lenyírom a hajam
testem most először védtelenül kidomborodik
ugrásra készen mégis két hang közé szorulok
egyik oldalon fejsze másikon már a tüzet rakják

Lázálom a tengertől messze

minden ősszel elsüllyed egy régi város
a megfulladtakat nem gyászoljuk
de visszavárjuk a halászokat
akik vastag kabátot hordanak és segítenek
megérteni mindazt amit el kell felejtenünk
emlékeznek még a kórházakra
hogy minden ablak vízre nyílt
hosszú árnyékok lógtak a fűzfák ágairól
és elkopott sárpizsamák

mikor félek a mély vizektől
akkor gondolok a halottakra
a lakásban minden ablak nyitva
de senki sem akar hallani helyettük
gyomromban kövek
nincs aki kihívja a mentőt

felfektetnek az ágyra
a szomszéd jön át fél nap után
elege van az állandó ordításból
sötét foltok tátognak ahol belém törik a tű
ez egy emlékezés története
egy otthoné ami ott van ahol éppen eszem vagy alszom
általában elsüllyedt városokban
csak kórházra nem akarok gondolni
túl sok volt a fény és
senki nem halt meg a szomszédos ágyakon

túl jól alszom itt és túl sokat eszem
mint egy hosszú nyaralás utolsó napjain
így hívom fel őket
fekete tenger a vonal másik végén
azt mondja kezdjek úszni

Megjelent a Cimbora 2022/1-es számában