A szemüveges nagymama ismert toposza a gyermekirodalomnak, írók és költők előszeretettel mesélnek róla, leginkább saját nagyanyjukra gondolva. A kisgyermekek általában nagymamájuk „tartozékának” tekintik a szemüveget, gondolkodásukra jellemző metonimikus társítással azonosítják a tárgyat a személlyel.
Gáti István versében annak a felemás érzelmi viszonyulásnak az alakulását követhetjük nyomon, amellyel egy unoka a szemüvegcseréket fogadja. Ahogyan a nagymamai szerepkör változik, úgy változik a szerepkörökhöz tartozó tárgy, a szemüveg megítélése is: a szelídtől a szigorúig. A szemüveg nemcsak a bölcsesség és a szigor szimbóluma a versben hanem a szelídségé, a jóságé és a szereteté is. Bizonyos élethelyzetekben (utcán, főzés és varrás közben) a „szelíd” szemüveg viselésekor a hagyományos nagymamával találkozunk megszokott szerepkörben: „Egyet az utcán visel. / Az olyan szelíd, kerek. / S van neki kettő, miben / Főzni meg varrni szeret.” Természetesen ennek a szemüvegnek a hatása alatt cselekvő, megbocsátó és elnéző nagymama alakja a kedvesebb: „Nagyi különben kedves./ Máskor sohase szól rám.” A kisgyermek képzeletében a nagymama szemüvege mitikus-mágikus tárggyá növekedik, különösen komorabb, tiszteletet parancsoló változatában, „Szigorú Szemüvegként”. Nagybetűs jelölése, megszemélyesítése a tárgyhoz való érzelmi viszonyulást érzékelteti, az alliteráció használata pedig csak fokozza a kiváltott hatást, pszichikai többletet közvetít. A vers végére szinte önálló életre kel, egyéniséggé alakul a tiszteletet parancsoló tárgy: „Orrán tüzesen villan / A Szigorú Szemüveg.” A mágikus-mitikus gondolkodásmód hozzátartozik a kisgyermekkorhoz, lényegét tekintve azonos a primitív, természeti népek gondolkodásával: a tárgyaknak különös képességet, varázserőt tulajdonítanak. A tárgyakhoz kötődő mágikus képzetek hatással vannak a személyre, irányítják érzelmeit és cselekedeteit.
A nagymama alakjának és a szemüvegnek, azaz a személynek és a tárgynak a felemás megítélése ellenére érzékelhetjük a vers sorai között az unoka szeretetét. Ám a világhoz és benne a személyekhez pozitív érzelmekkel közeledő kisgyermek számára érthetetlen a zavaró tényezők jelenléte. Csupán sejtései vannak arról, hogy a „Szigorú Szemüveg” és a hatása alatt álló nagymama szokatlan viselkedése a tanulással és a leckék kikérdezésével függ össze: „Sok volt talán a játék. / Ebből magolás lesz még. / Rám dől szomorú árnyék.”

Sétára készülődünk az unokámmal, a táskámba kerül a maroktelefon, a kulcsaim, pénztárca, fényképezőgép, golyóstoll, papírvágó kés, rágógumi, reklámszatyor, szemüveg. A négyéves Klárika élénk érdeklődéssel figyeli minden mozdulatomat, és hazajövet rögtön rávesz arra, hogy a táska tartalmával közeli ismeretségbe kerüljön.
Ennyire fontosak lennének számára hétköznapjaink banális eszközei? A gyermeket, a világ valamennyi gyermekét valójában sohasem maguk a tárgyak érdeklik.
Hozzánk szeretnének közelebb kerülni ezeken keresztül, mert ösztönösen érzik, tudják, hogy mindez csak álca, paraván, amely mögött valahol ott bujkál, rejtőzködik a valódi, hamisítatlan apa, anya, nagymama.
Moholy–Nagy László 1919 táján szénnel rajzolt, fiatalkori, szemüveges önarcképén egy egészen más, a titokzatosságot eleve elvető konstruktivista képi világ elevenedik meg előttünk. Itt a szemüveg nem takar, hanem formailag beépül az arcba, mint a portré gömbökre, körökre tagolt, gubancos világának elválaszthatatlan, magától értetődő eleme, képileg mintegy tovább fokoz- va annak feloldhatatlan ellentmondásoktól terhes hangulatát. A Bauhaus oktatója, Chicagóban a New Bauhaus irányítója, a két világháború közötti kísérleti filmezés egyik kiemelkedő alakja önarcképében mintegy előrevetíti azokat az olykor gyötrelmes, máskor felemelő erőfeszítéseket, amelyeket élete során, gyakran erőn felül, a képzőművészet formanyelvének radikális megújítása érdekében végzett.

Hozzá hasonlóan az idők során nekem is lett néhány szemüvegem. Nem sokat tudok róluk, valójában még azt sem sejtem, hány darab van belőlük, és úgy gondolom, hogy ezzel még nagyon sokan lehetünk így. Azt viszont szerencsére a magyarországi Herbszt László grafikusművésszel és Gáti István költővel együtt biztosan tudom, hogy nincs titokzatosabb, különlegesebb tárgy, mint a világ mindenkori nagymamáinak a szemüvege, amely a tapéta rajzolt kígyói, békái körében, gyöngysorok, régimódi rózsaszínű kalapok, fénylő szemű kiskutyák varázslatos országában olyan őslakos, teljes jogú polgár, mint a fehér haj, a „tüzes villanás” vagy a bátorító puszi.