Az én szívemben boldogok a tárgyak

 
A vers a Gyerekek című ciklusból való, benne a labdán kívül a gyermekkultúrához, a gyermekszobához tartozó egyéb tárgyakkal, eszközökkel is találkozunk: asztal, szék, ágy, szekrény, lámpa. A teljes versciklus pedig a gyermeki lét alaptevékenységére, a játékra épül.
Versünkben a labda a gyermekjáték klasszikus szimbólumaként van jelen. A többi szimbólumokhoz hasonlóan ez is összetett. Nem véletlenül: a modern gyermeklírában Nemes Nagy Ágnes és Weöres Sándor honosítja meg az összetett költői képeket: a szimbólumot, a szinesztéziát, a szinekdochét stb. A labda-szimbólumból a 20. század négy játékelmélete is kiolvasható: a játékfilozófiáé, a játékpszichológiáé, a játékpedagógiáé és a játékesztétikáé. Együttes jelenlétük egyrészt a szimbolikus játékeszköz, másrészt a hozzá kapcsolódó cselekvésnek, a játéknak az egyetemes, világokat átfogó jellegét érzékelteti.
A filozófia a játékot a szabadság egyik formájának, a hozzá kapcsolódó élménysort szabadságélménynek tekinti. A szabad játék alkalom a teljes emberi szabadság átélésére, a kötöttségek és gátlások alóli felszabadulásra. A játéknak – különösen gyermekkorban – világteremtő hatalma van: a vers ezt a lehetőséget villantja föl. Egyetemessége révén a játék átfogja a teljes univerzumot, egyesíti a földit és az égit, a vers szimbolikus formái (labda, labdarózsa, hold, nap) úgy képezik le egymást, mint az atomszerkezet a világmindenséget. Ezek a szimbólumsort alkotó tárgyak, növények, égitestek nemcsak formájukban hasonlítanak egymásra, hanem cselekvésben is, az „elszalad” és „elgurul” igei tartalmak egyformán érvényesek mindegyikre.
A pszichológia és a pedagógia szerint a játék a személyiségformálás leghatékonyabb tevékenysége. A gyermekkori tapasztalás, a megismerés sajátos formájaként alakítja és fejleszti a jellemet. A játékos cselekedtetés, az élményt nyújtó nevelő játékok bekerültek a modern óvodai és iskolai oktatásba. A választott vers játékpedagógiai olvasatát a harmadik versszak teszi lehetővé, az eddig elmondottak költői megfogalmazására ismerhetünk rá: „Elgurul a labdarózsa, / mint a hold, mint a nap, / fuss utána, elszalad, / hogyha gyorsan elkapod / tenyeredbe markolod, / s mégse rózsa, mégse hold – // akkor mégis labda volt.” Természetesen a költő sem maradhat ki ebből a teremtő játékból: a maga játékeszközeivel, a nyelvvel és a formával játszadozik. A játékesztétikának gazdag hagyománya van a költészetben, a magyarban és az egyetemesben egyaránt. Nemes Nagy Ágnes a hangok segítségével is megidézi az alkalmazott szimbólumokban felvillantott univerzumot, az első versszak ajakkerekítéses hangzói (ó, a) hangzásukban és látványukban is a kerek, a gömbformákat erősítik: „Jó a nyár, jó a tél, / jó az út, jó a szél, / jó a labda – nézd, szalad – / jó a hold és jó a nap.” A vers a gyermekjátékot szimbolizáló labdával indít, miután gondolatban végigjáratja és végigjátszatja olvasójával a világmindenséget, ismét visszatér kedvenc játékszeréhez. Így társul maga a versszerkezet is játékban megismert gömbformákhoz (labda, labdarózsa, hold, nap), a teljesség érzetét keltve a versolvasóban.

A vámos Rousseau a 19. és 20. század fordulójának éveiben létrehozott, rendhagyó alkotásaival gyönyörű, izgalmas és szokatlan kalandokba próbálja bevonni nézőit. A labdarúgás elterjedésének hőskorában készült el nagyméretű kompozíciója, a Futballisták, abban az időszakban, amikor a festő sorozatban aratta Párizsban sikereit dzsungelképeivel a független művészek tárlatain. A naiv művészettel rokonítható látásmódjával olyan alkotótársak elismerését, barátságát nyerte el, mint Pablo Picasso, René Magritte, Max Ernst.
A kép tanúsága szerint a művész valószínűleg a játékszabályokkal sincs tisztában, de ennek ezúttal nincs jelentősége. A festmény kompozíciós központja nem az előtér alakja, nem a merev szimmetriájú tájba épített mozgalmas jelenet, hanem a labda. Valamit tudhat a színekről, a kiemelésekről ez az akkor 64 éves, nyugdíjas vámos – aki mellesleg meglehetősen későn, idős korban kezd el festeni –, mert úgy sikerül a cselekményt megjelenítenie, hogy a kép derűs dinamikája, játékos kedvtől, erőtől duzzadó, sodró erejű lendülete a nézőt is magával ragadja. A labda piros foltja és a felé nyúló, megkaparítani vágyó kezek megjelenítése szinte késztetnek arra, hogy magunk is a játék részeseivé váljunk.

Pattog a labda, lüktet az élet. A négy, valószerűtlenül színes, csíkos mezű, bajuszos sportoló groteszk, darabos mozdulatokkal próbál idomulni ívéhez, gesztusaik egyszerre bábszerűek és színpadiasak. Igyekezetüket még jobban kiemeli, felerősíti a jelenetet keretező fasor merev, katonás, a távlati ábrázolás szigorú szabályai szerint megjelenített rendje.
Henri Rousseau jó időben, jó helyen, a bátor újítások, a nagy kezdeményezések, a rendhagyó megközelítések, a hagyományos ábrázolásmódok megkérdőjelezésének korában, a világ akkori kulturális fővárosában élt. Újító művésztársai, kritikusai megsejtették, hogy a „vámos” alkotásai lényegesen többről és főleg másról szólnak, üzennek, mint ami első látásra a néző elé tárul.
A játékon messze túlmutató életérzés, amelyet ilyen kifejezően, hitelesen és egyéni megközelítésben tolmácsol, máig hat.