Az én szívemben boldogok a tárgyak

A gyermekirodalomban kedvelt téma az óra-családtörténet; prózában és lírában egyaránt születtek értékes alkotások erre vonatkozóan. A szerzők váltakozva alkalmazzák azokat a klasszikus és modern eljárásokat, amelyekkel megszólaltathatják, életre kelthetik az óra-családtagokat, ilyen az antropomorfi zálás, az animisztikus-mitikus megjelenítés stb.
Rigó Béla a lehetséges formaváltozatok közül a dalt választotta a téma megverseléséhez. A dalban megszólaló személyes líra ellensúlyozza a családtörténet epikus jellegét, ugyanakkor megerősíti a lírai én szubjektív kötődését a választott témához. A lírai történet egyben az óragyártás története is, a homokórától a kvarcóráig mutatja be a vers az ismert óratípusokat: a homokórát, az ingaórát, a toronyórát, a kakukkos órát, az asztali órát, a villanyórát, az ébresztőórát, a stopperórát és a kvarcórát. A költő nem csupán óratípusokat, hanem jellemeket is felsorakoztat az antropomorfi záló költészet eszközeivel. A miniatűr óra-sorsokban emberi sorsokat mutat be: az óracsaládnak és egyes tagjainak felemelkedését, egyéni karrierjét az emelkedő hanglejtésű verssorok érzékeltetik. Az időmértékes verselésből ismert jambusok és spondeusok jelenléte optimizmust kölcsönöz a szemérmes lírai vallomásnak. Kivétel csupán az anya és a kislány sorsáról szóló, borúsabb hangvételű nyolcadik és tízedik versszak; rejtett utalásaiból a modern kor emberire ismerhetünk.
A lírai alany szerepében megszólaló karóráról tudunk meg a legkevesebbet, egyéniségét közvetett módon ismerhetjük meg, abból, ahogyan másokról beszél. Ennek ellenére vele tudunk a legegyszerűbben azonosulni, megkönnyíti ezt számunkra vonzó őszintesége. Az óracsalád negyedik nemzedékéhez tartozó karóra személyes hangon mondja el családja történetét, felmenőiről és utódairól szeretettel és rajongással beszél. Dalszerű megszólalásának jellegzetessége a múlthoz, illetve az ősökhöz való vonzódás, hangjában nosztalgia érződik letűnt korok, családtagok és elvesztett személyi értékek iránt. Ez a legutolsó versszak olvasásakor derül ki igazán: a modern korral, a divattal, az új óratípusokkal megváltozik az időmérő eszközök karaktere.
A külső vagy formai jellegvesztéssel együtt degradálódnak a személyiségjegyek is. Ezzel magyarázható a mindennapi nyelvhasználatban homokszemként ismert kvarckristály kettős megítélése: a második versszakban hasznos tartozéka, éltető eleme a homokórának, az utolsóban pedig egyéniségromboló tényező.
A népes óracsaládból kiválasztott lírai alany (költői alteregó) szerencsés lelemény: a költő belülről ismerteti meg velünk a családtörténetet, beavatottként mutatja meg az egyéni sorsokat, a nemzedéki folytonosságot, és hiteti el velünk az általa kitalált históriát.

Vajon miért van az, hogy az embereknek általában az idő ábrázolása kapcsán leginkább a Salvador Dali festményén látható, a végtelen térben száradó ruhaként kiaggatott, képlékeny zsebórák ötlenek fel? Talán azért, mert a spanyol zseni hangsúlyozottan menedzser-szellemű alkotó, aki hatásos tálalással a bennünk rekedt szorongásokat is úgy tudja felkínálni, mint különleges ajándékot. Ő az órává torzult időt próbálja képeiben életre kelteni, és ezzel jelzi, hogy a kibékíthetetlen ellentét az ember és az eleve behatárolt lét között végleges, feloldhatatlan.

A homokóra – az idő természettől független mérésének legősibb eszköze – nagy valószínűség szerint középkori találmány, de az újjászületés korában már biztosan létezett, hiszen gyakran felbukkan a 16. századi alkotások képelemeként.
Nagyon szeretem, becsülöm a magyar származású német képzőművész, Albrecht Dürer (1471–1528) metszeteit; szerintem ő grafikus és csak másodsorban festő. A Melankólia, valamint a Lovag, Halál, Ördög című rézkarcainak visszatérő motívuma a homokóra, amely a reneszánsz idején az elmúlás attribútumává vált. Magabiztosan, élet és halál uraként halad a nemes, középkorú férfi gondosan felszerszámozott paripáján, míves, drága páncéljában, lándzsával, karddal, és útján makacsul, megkerülhetetlenül, lehagyhatatlan útitársként követi a Halál és az Ördög. A Halál kezében ott a homokóra, amely köztudottan a toronyóra, a zsebóra, a karóra, a villanyóra, a kvarcóra őse.
Nevezhetnénk ezt a természettől egyre függetlenebbé váló ember egyik jelképének is, bár Dürer metszete sokkal inkább ördögi találmányára utal.

A művész egyik titokzatos, sok művészettörténész számára máig megfejthetetlennek tűnő alkotása a Melankólia. Az előtérben tenyerébe hajtott fejjel ül a kompozíció angyal-alakja, aki fájdalmasan, már-már elviselhetetlenül magányos. Legalább annyira egyedül van, mint a mögötte látható hatalmas, gondosan csiszolt, súlyos kőtömb. Elhagyatottságát nem oldja az őt körülvevő eszközök, tárgyak halmaza sem. A gyalu, szegek, vonalzó, fűrész, körző, az övén lógó kulcsok, erszény, a malomkő, a bográcsban rotyogó leves a mindennapi élet forgatagában mások számára talán kapaszkodót, célt, elfoglaltságot jelenthetnek, de őt sokkal inkább a feje fölött látható, jelképes jelentéstartalommal is bíró tárgyak, utalások nyomasztják: a mérleg, a kisharang, a homokóra, a számmisztikát idéző táblázat. Tudósok sora kutatja évszázadok óta ezeknek a számoknak a rejtélyét, de megítélésem szerint itt sem a kód kitalálása lehet érdekes, a megfejtés sokkal inkább érzelmi, alkotói megközelítést igényel. Dürert nevezték az észak Leonardójának, tudós, kutató, újító művészének, aki, úgy tűnik, hamar rájött, hogy az önmaga által gondosan, tehetséggel, szorgalommal felépített világ áldozata.
Ez a babérkoszorús, magányos, szomorú, kiszolgáltatott, halandó angyal, a megszerezhető tapasztalat, tudás büszke birtokosa ugyanis nem más, mint maga a művész és mi valamennyien, akikben megszületett, megszülethetett az idő visszafordíthatatlanságának a gondolata. Többek között azért nevezhetjük tágabb értelemben kortársunknak őt, mert hozzánk hasonlóan pontosan tudta, hogy a siker, az elismerés senki számára sem nyújthat biztonságot, feloldozást, menedéket. Az ember egyetlen kapaszkodója, a melankólia lehetséges ellenfele, legyőzője Dürer szerint a hit, amelyre a grafi kán egy távoli csillag bátorító fénye utal.