Barangoló
A címbeli népi bölcsességnek ellentmondó, ízlésünket és értékrendünket befolyásoló reklámok világában élünk. Jobbnál jobb, szebbnél szebb, hasznosabbnál hasznosabb termékek megvásárlására buzdítanak a postaládáinkat kéretlenül megtöltő reklámfüzetek, az utcákon osztogatott szórólapok, rendezvények sokaságát hirdetik a figyelmünket felkeltő plakátok, áruházakba irányítanak a fényreklámok.
A napilapok apróhirdetéseiből megtudhatjuk, melyik termelő vagy szolgáltató a legalkalmasabb igényeink azonnali és tökéletes kielégítésére. Reklámok zavarják meg a rádió hallgatását, a világháló böngészését, a televízió műsorainak nézését. Percek alatt kiderül, mire kell költenünk a pénzt ahhoz, hogy okossá, erőssé, a reklámokban szereplő személyekhez hasonlóan széppé váljunk, hogy fiatalok, egészségesek maradjunk. Megismerjük a minden nyavalyánkat gyógyító varázsszer nevét, amelyet elég bevennie a fájós lábú-hátú nagyszülőnek, hogy vidáman szökellhessen unokái társaságában, vagy a csodamosószerét, amellyel a (mindig mosolygó) háziasszony pillanatok alatt eltünteti a makacs foltokat. Megtudjuk, hogy éppen melyik politikai irányzatot kell támogatnunk, milyen étkek teszik vidámmá a család apraját-nagyját, elégedetté háziállatait, milyen márkájú autó a szabadság és az örök boldogság titka, és melyik hitelintézet teszi lehetővé, hogy a reklámok csillogó álomvilágában élhessünk.
Ókori és középkori hirdetések
A reklámozás több évezredes múltja igen változatos. A legrégibbnek azt az ötezer éves papirusztekercset tekintik, amelyen egy egyiptomi ültetvényes ajánlott fel jutalmat elveszett rabszolgája megtalálójának. A babiloniak kőbe vésték hirdetéseiket, a föníciai hajósok tüzeket gyújtva hívták fel a figyelmet áruikra, ha új kikötőbe érkeztek. A „borcímkék” a Kr. e. 3–4. században jelentek meg: a görög szőlősgazdák bortartó amforáikon vagy kis táblá- kon tüntették fel árujuk származási helyét. Az első században elpusztult Herculaneumban az ásatások során a legősibb fényreklám is előkerült: egy vendéglő bejáratánál olajmécses világította meg a feliratot: „A nálunk fogyasztott bor forróbbá teszi a szerelmet.” Pompeji romjai közt találták az egyik legrégibb, falra festett reklámot: „Vándor, haladj innen a 12. toronyig, ott Sarinusnak bormérése van...” Az ókorban jelentek meg az első politikai hirdetések is: a politikusok érdemeit magasztaló falfeliratok.
A középkorban a bejáratok fölé akasztott tárgyak vagy jelképes ábrázolások – cégérek – irányították az írástudatlanokat (is) az üzletekbe, műhelyekbe. Akkortájt terjedt el a szóbeli reklám: kikiáltók hívták fel a figyelmet a mesterek vagy céhek termékeire, a mutatványosok előadásaira stb. Az áruikat az utcákon és a vásárokban hangosan kiáltozva népszerűsítőkre emlékeztet a reklám elnevezés is, amely a latin clamare (’kiáltani’) szóból ered.
A reklámok aranykora
A reklámok történetének legfontosabb eseménye a könyvnyomtatás feltalálása volt (1539). Johannes Gutenberg találmánya lehetővé tette a szórólapok széles körű terjesztését, bár a céhekbe tömörült mestereknek egy ideig tilos volt ezt a hirdetési formát használniuk. 1633-ban Párizsban kinyomtatták a világ első – különböző termékeket vagy szolgáltatásokat kínálók, illetve keresők listáját tartalmazó – hirdetési újságját: A Címiroda Lapjait.
Az 1700-as években egyre több apróhirdetés került a napilapokba, a francia forradalom idején már nagy méretű falragaszok, plakátok is megjelentek az épületek falain. Az 1850-es évektől reklámfotók, az előző századfordulótól pedig színes magazinok is buzdították vásárlásra a fogyasztókat. A távíró (1844), majd a rádió elődje, a telefonhírmondó (1893) lehetővé tette, hogy a hírek és a hirdetések rövid időn belül nagy távolságokra eljuthassanak, és az első mozgó-képszínház megnyitásával (1898) szinte egy időben a filmvetítéseket kísérő, rövid reklámfilmek is megszülettek.
Miután az 1870-es években „a plakátkészítés atyjaként” számon tartott Jules Chéret francia festő kidolgozta a többszínű nyomatok technikáját, megjelentek a színes művészi plakátok, és a reklámozásba bekapcsolódott a posztimpresszionizmus és a szecesszió korának számos neves művésze, köztük Henri de Toulouse-Lautrec, Alphonse Mucha és Théophile Steinlen.
„Haladjon Ön is a korral, süssön Váncza sütőporral!”
Az első magyar reklámnak azt a védjegyet tekintik, amelyet az 1350-es években a szentgotthárdi kaszakészítők tettek termékeikre. A következő évszázadokban a reklámok többsége a borokhoz kötődött, a divatcikkeket, tisztálkodó- és élelmiszereket csak a 17. századtól kezdték hirdetni. 1878-ban felállították Budapesten az első hirdetőoszlopot, és az 1910-es évektől a reklámok eljutottak a mozikba is, előbb a filmek előtt vetített állóképek, majd rövidfilmek formájában.
A plakátművészet első magyar mesterei neves képzőművészek – Benczúr Gyula, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József és mások – voltak.
A plakátokon és az apróhirdetésekben rövid, könnyen felidézhető reklámszövegek is megjelentek, nem egyszer híres írók (például Karinthy Frigyes, Rejtő Jenő) tollából. A múlt század első felében emlékezetes szlogen ajánlotta a Darmol hashajtót („Amíg ön alszik, a Darmol dolgozik”) vagy a Ditrichstein poloskairtót („Drámát legjobban Sexpír, poloskát Ditrichstein irt”). Az alcímben idézett reklámvers Váncza József találmányát, a magyar sütőport népszerűsítette.
A plakátokra legfeljebb a szocialista gazdálkodásra, az osztályharcra vagy az egészséges életmódra való buzdítás kerülhetett: Teljesítsd tojásbeadási kötelezettségedet!; A konzervhal finom falat, fogyasszon több konzervhalat! stb.
Középkori állattan-könyvek: bestiáriumok
Barangoló
Őseink barlangok falaira festve, karcolva örökítették meg az évezredekkel ezelőtt élt, nem egy esetben mára kihalt állatok – mamutok, őstulkok, kardfogú tigrisek stb. – képeit. Az ókori birodalmakban a valóban élt állatokról és a mítoszok képzeletbeli lényeiről óegyiptomi papiruszok, falfestmények, mezopotámiai domborművek, antik görög vagy római ábrázolások és természettudományos leírások is tudósítanak.
Madarat tolláról, rókát bundájáról
„A rókák szabad népe nem vész el.” (Fekete István)
Barangoló
„Hagyjátok az én híres ravaszságomat. Torkig vagyok vele.” (Kosztolányi Dezső)
