Barangoló
Bestiák és mesebeli állatok
Az első ismert állatkönyv – a középkori bestiáriumok őse – a Phüsziologosz (természettudós) című, görög nyelvű mű, amelyben híres ókori filozófusok – Arisztotelész, id. Plinius stb. – természettudományos írásait foglalta össze az ismeretlen szerző. A 2. században írt könyv később több európai nyelvre lefordítva vált népszerűvé. A versben vagy prózában írt, gazdagon illusztrált középkori bestiáriumokból nemcsak a kevés, olvasni tudó gyerek és felnőtt ismerhette meg a madarakat, a házi- és a vadállatokat – fogukat fenő, fenekedő, vérszomjas, támadásra kész fenevadakat (bestiákat) – és a fantázialényeket. Néhány, jelképpé vált növény, illetve drágakő leírása is szerepelt bennük, az állatok jellemzése mellett pedig azok szimbolikus jelentése is fontos helyet kapott. Az állatok viselkedésének az emberekéhez való hasonlóságát, illetve a hozzájuk fűződő erkölcsi és vallási tanításokat a szerzők gyakran állatmesékkel is szemléltették.
Bestiák nyomában
A középkorban és az újkor első századaiban igen kedvelt bestiáriumok, illetve az állatábrázolásokkal díszített imádságos és zsoltáros könyvek (pszaltériumok) lapozgatói nemcsak az Európában honos állatokat ismerhették meg, hanem a távoli földrészeken élő, a világutazók beszámolói alapján leírt, egzotikusakat is. A kódexekben az állatok valós vagy vélt tulajdonságainak és viselkedésének (gyakran téves) leírását színes miniatúrák tették szemléletesebbé.
Hrabanus Maurus német szerzetes a 9. században még latin nyelven írta a középkor első enciklopédiáját, a 11-12. századtól viszont már francia, angol, német nyelven írt művek vonzottak szélesebb olvasótábort. Az 1200-as évek elejének egyik legnépszerűbb állattan-könyve Normandiai Guillaume le Clerc teológus, költő tudományos és teológiai tanokat népszerűsítő, 90 állatot leíró Isteni bestiáriuma volt.
A fennmaradt kéziratok közül talán a legszebben illusztrált az 1200 körül keletkezett Aberdeen bestiárium, amelyből a létező és képzeletbeli állatok mellett a későgótika korának gondolkodásmódja és szokásai is megismerhetők.
A középkori állattan-könyvek történetében egyedülálló Richard de Fournival francia orvos, költő erkölcsi értékekről elmélkedő kézirata, A szerelem bestiáriuma, amelyben a boldog és a boldogtalan szerelmet, a reményt és a kétségbeesést mutatta be elsősorban nők számára megálmodott „állatkertje” által.
Madarak és mitikus madárlények
A bestiáriumokban a természetben élő, az emberi lélek és a szabadság jelképeivé vált madarak mellett képzeletbeli, ám a középkorban valóságosnak hitt madárlények leírása is megtalálható.
A vörös-arany tollazatú, önmagát ötszáz évente elégető, majd poraiból feltámadó főnix a régi állattan-könyvek szerint az újjászületés, a feltámadás és az örök élet szimbóluma, a teremtés, a gyógyítás és a tudás megtestesítője.
Sokáig hittek a repülő sárkányok és az oroszlántestű, kampós csőrű, sasszárnyú – az oroszlán és a sas erejét egyesítő –, mesebeli griffmadárlétezésében is. Az állatok urának, az aranybányák őrzőjének tartott fantázialényt Kézai Simon Szittyaország hegyei közt élő, drágaköveket őrző, hatalmas madárként említi 13. századi krónikájában.
A fiait saját vérével tápláló – a bestiáriumokban leírt változat szerint életre keltő – pelikán az önfeláldozás jelképe, a királyok házaiban élő, betegeket gyógyító, jóstehetséggel megáldott, hófehér caladrius madár pedig a bűntelen Krisztus szimbóluma lett.
Előfordult, hogy létező állatokat véltek félelmetes szörnyeknek: a Dél-Amerika esőerdőiben honos, hatalmas ragadozó madarat, a hárpiát például emberarcú, madártestű lényként ábrázolták, a gyíkok Közép- Amerikában élő egyik faja, a baziliszkusz pedig idős kakas kígyó által kiköltött tojásából született, kakas, sárkány, gyík keverékeként tűnt fel a bestiáriumokban.
Fantáziaszörnyek, keveréklények
A bestiáriumok szerzői nem tettek különbséget a valóban létező és a képzeletbeli állatok között. Részletes leírások születtek mitológiai és bibliai fantázialényekről, valamint olyan teremtményekről, amelyeket a világutazók a bennszülöttek elbeszéléseiből ismertek meg, esetleg – beszámolóik szerint – látni, hallani véltek, nyomon követtek. Valóban élő állatként jelent meg az emberevő mantikór, az antilopszerű yale, az emberi hangot utánozni képes, oroszlán, ló, szarvas keverék leucrota vagy a legkülönösebb módon védekező, menekülés közben több száz méteren át tűzforró, bűzös gázokat és ürüléket kibocsátó bonnacon.
A 16-17. században a borzongani vágyók Sebastian Münster, Ulisse Aldrovandi vagy Gaspar Schott műveit lapozva emberekhez hasonló szörnyek sokaságától ijedezhettek kedvükre. Természettan-könyveik lapjain maradt fenn a hajósok által az 1500-as években állítólag látott (sőt, a lengyel király színe elé vitt!), pikkelyes testű tengeri püspök és szerzetes, valamint az egyetlen lábukat napernyőként használó vagy a hideg éjszakákon hosszú fülükkel takarózó torzszülöttek képe.
Több fantázialényt még a 18. században is létezőnek hittek. Miskolczi Gáspár 1700 körül megjelent művében (Egy jeles vadkert) olvasható:
Megjelent a Cimbora 2018/6-os számában
Madarat tolláról, rókát bundájáról
„A rókák szabad népe nem vész el.” (Fekete István)
Barangoló
„Hagyjátok az én híres ravaszságomat. Torkig vagyok vele.” (Kosztolányi Dezső)
Lapok a gyógyítás történetéből
Mágiából orvostudomány
Barangoló
A 16–17. században megengedetté vált a boncolás, és lehetőség nyílt az emberi test felépítésének, működésének megismerésére. Az őskori mágiából az ókor és a középkor gyógyítóinak útkeresése után – az újkor hírneves orvosainak köszönhetően – igazi orvostudomány lett.