Barangoló
A kémián alapuló gyógyszerészet úttörője, Theophrastus Philippus Aureolus Paracelsus Bombastus von Hohenheim, igazi polihisztor volt: alkimista, fizikus, vegyész, asztrológus, kézjós és sebész egy személyben. A nem éppen szerénységéről híres svájci orvos maga választotta a Paracelsus nevet, ezzel is jelezve, hogy az ókor híres orvosánál, Celsusnál is nagyobbnak tartja önmagát.
A modern sebészet atyjaként Ambroise Paré francia orvost tisztelik. A tehetséges vidéki borbélyinasból – miután „kelések, kelevények, daganatok és fekélyek gyógyítására alkalmasnak” találták – előbb katonaorvos, majd négy francia királynak is udvari orvosa lett.
Az újkori anatómia megteremtője, Andreas Vesalius németalföldi orvos nemcsak feltárta bonctermében az emberi test felépítését, működését, hanem részletes és pontos rajzokat is készített. A ma is őrzött csontváz, amelyet egy hírhedt bázeli bűnöző csontjaiból állított össze, a világ egyik legrégebbi anatómiai preparátuma.
Harc a járványok legyőzéséért
A pestis, a himlő és a kolera évezredeken át tizedelte Földünk lakóit, az emberek testét borító fekélyeket és a dögvészt már a Biblia is említi az egyiptomi tíz csapás között. Európában csak a 14. században mintegy 25 millió áldozata volt a pestisjárványoknak, vagyis a földrész akkori lakosságának közel negyede.
A pusztító járványok megfékezése azonban lehetetlen volt a szabad szemmel láthatatlan kórokozók megismerése nélkül.
A sokszorosan nagyító eszközzel – a már 1590-ben feltalált, de sokáig csak vásári „bolhanézőként” mutogatott mikroszkóppal – a természettudományok iránt érdeklődő Anton van Leeuwenhoek németalföldi posztókereskedőnek sikerült elsőként megpillantania, majd lerajzolnia a kórokozó baktériumokat.
A legpusztítóbb járványos betegség, a fekete himlő gyógyítására – amint Váradi Sámuel nagyenyedi orvos írta – „a keserű könny tsepeken kívül más hatásos szert valójában nem esmért Európa” még az 1800-as évek elején sem.
A „hatásos szert” Edward Jenner angol orvos találta meg, arra a népi megfigyelésre alapozva, hogy aki már megkapta a tehénhimlőt, azt a fekete himlő nem fenyegeti: a tehénhimlővel való mesterséges fertőzés – a védőoltás – tehát védettséget nyújt a halálos kór ellen.
Módszerét fenntartással fogadták, amint az a Londoni Királyi Társaság Jennernek írt leveléből is kitűnik: „A Társaság Tagjának (…) nem volna szabad kockára tennie megbecsültségét azáltal, hogy olyasmit nyújt be a tanult testület elé, ami ennyire (…) hihetetlen.” Nyolcvan évvel később a himlő-oltást Európa valamennyi országában kötelezővé tették, napjainkra a valaha milliókat megfertőző fekete himlő az egyetlen megfékezett világjárvány.
Műtétek fájdalom nélkül
A műtétek okozta fájdalmat az évezredek során az orvosok a legváltozatosabb módokon próbálták csökkenteni, a bódító készítmények hatásától a beteg főbekólintásáig.
A 19. század találmányai – sztetoszkóp (1819), orvosi fecskendő (1853), röntgenberendezés (1895) – megkönnyítették a betegségek felismerését, kezelését, a narkózis felfedezése pedig a fájdalommentes műtéteket is lehetővé tette.
Az érzéstelenítő belégzést elsők között alkalmazó orvosok – nem kis kockázatot vállalva – önmagukon tanulmányozták a nevetőgáznak vagy kéjgáznak is nevezett dinitrogénoxid, az éter, illetve a kloroform helyes adagolását. Később állatokon kísérleteztek.
„A gyilkolásnak meg kell szűnnie”
„Mikor reggel felkész, elsőben Istenedet dicsérjed, azután szépen megmosdjál, tiszta fazekadat megöblítsed” – írta egy 16. századi erdélyi fejedelmi udvari szakácskönyv.
A sebészek viszont még az 1800-as években is utcai ruhában, mosatlan kézzel, a zsebükből előhúzott, esetleg csizmaszárukon megfent késekkel boncoltak és operáltak (nem egyszer ebben a sorrendben).
A műtétek utáni halálesetek száma félelmetesen nagy volt, a kórházakban szülő asszonyokat pedig az ún. gyermekágyi láz tizedelte. „A gyilkolásnak meg kell szűnnie, és hogy megszűnjék, őrszemen fogok állni” – írta Semmelweis Ignác, „az anyák megmentője”, meggyőződve arról, hogy a fertőzést – akaratlanul ugyan – a várandós nőket mosatlan kézzel vizsgáló orvosok okozzák. Miután a klórmeszes kézmosást kötelezővé tette (1847), a halandóság látványosan csökkent, és eleinte nevetségesnek tartott módszerét végül elfogadták kortársai is.
A fertőzések elleni harcban mérföld követ jelentett Alexander Fleming skót orvos felfedezése. Miután egy véletlenül megpenészedett tenyészetben a mikrobák elpusztultak, felismerte a penészgombafaj baktériumölő hatását, és előállította a legelső antibiotikumot, a penicillint (1928), megnyitva az utat olyan életmentő sebészeti beavatkozások előtt is, mint a szervátültetés.
A magyar orvosi nyelv születése
„.... egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe be nem oltotta” – írta 1778-ban Bessenyei György, és a felvilágosodás korában valóságos mozgalommá vált a latin természettudományos és orvosi nyelv magyarítása. Már a 16–17. század nyelvújítói – Méliusz Juhász Péter, Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc – is sok száz betegségnek, anatómiai kifejezésnek és élettani folyamatnak adtak magyar nevet, 1848 táján pedig a tudományok magyar nyelven való megszólaltatása a nemzeti felemelkedés, a függetlenségi eszme kifejezőjévé vált.
Felújítottak régi szavakat: kór (’betegség’), láz (a ‘lázadásból’), ideg (az íj húrjának nevéből), és bekerültek a szaknyelvbe tájszavak is (biceg, hulla stb.).
A legtöbb új szót szóképzéssel (gyógyász, sebész, légzés, táplálék) vagy szóösszevonással (kórház, csontváz, érverés, étvágy, szélütés, kórokozó, gyógyszer, dobhártya, csipesz [‘csípő + eszköz’], tyúkszem, torokgyík stb.) alkották.
Számos szóalkotásuk nem honosodott meg, köztük az ébrény (ébredő lény), harapfog (metszőfog), lemb (leendő ember, magzat), vakszem (halánték), érszökés (pulzus), pecsenyés hús (izom), éptan (egészségtan) vagy a szalonképtelen, bár kifejező véghurka (’végbél’). Nyelvújítóinknak köszönhető, hogy Bugát Pál az addigi latin, illetve német helyett 1825-től már magyar nyelven oktathatta a sebésznövendékeket, és 1831-ben az első magyar orvosi folyóiratot is elindíthatta.
Istenek szent fái
Barangoló
Évezredekkel ezelőtt legendák születtek az ókor isteneinek fáiról, lombkoronáikban lakó istenségekről, szellemekről. Őseink a szent fák alatt tanácskoztak, törvénykeztek, ott választottak sírhelyet vezetőiknek. A viharokkal dacoló fák – talán mert életük hasonlít az emberekéhez: egyenesen állnak, éveken át növekednek, termést hoznak, megöregednek, végül meghalnak – az idők során jelképekké váltak.
Felhőben járunk
Barangoló
Megázunk-e a kiránduláson? Szükségünk lesz-e esernyőre, esőkabátra? Verőfényes napra ébredünk vagy sötétbe borul reggelre az ég? Az égbolton gyülekező és évszakonként változó képet mutató felhőkkel ismerkedve, a kérdésekre (részben) válaszolni tudunk – vagy legalábbis megtudjuk a fellegek nevét, amelyekből nyakunkba zúdul a zápor.