Madarat tolláról, rókát bundájáról
„A rókák szabad népe nem vész el.” (Fekete István)
Hagyjátok az én híres ravaszságomat. Torkig vagyok vele. (Kosztolányi Dezső)
Forrás: unsplash.com
A vörös róka vesztét elsősorban gyönyörű bundája okozza: csak Angliában évente rókák tízezreit gyilkolták meg a fél évezrede nemzeti (úri) sportnak számító falkavadászatokon a 2005-ben történt betiltásukig • Kép forrása: Wikipédia
A Kanadában és Szibériában honos ezüstrókának – a vörös róka 19. század óta tenyésztett változatának – alapszíne (hasa, farka, lába, füle) fekete, csak a törzsét borító szőrszálak hegye ezüstszürke • Kép forrása: Wikipiédia
A Dél-, illetve Kelet-Afrikában élő, sárgásszürke vagy szürkésbarna bundájú, halkan füttyögetve beszélgető lapátfülű róka hatalmas fülével azonosítja a fő táplálékául szolgáló termeszek neszezésének helyét • Kép forrása: Wikipédia
Az Észak-Amerika erdeiben élő, ezüstszürke hátú, narancssárga mellű, többnyire magas fák ágai között rejtőző, vadászó és pihenő szürke róka szemmel láthatóan elégedett szépségével • Kép forrása: Wikipédia
Élet a rókavárban
„…olyan ösztöne van, mint a rókának, ha a gyerekéről van szó”
(Szabó Magda)
A karcsú törzsű, hosszú, bozontos farkú, hegyes fülű róka földünk legelterjedtebb szárazföldi ragadozója. Erdeink vörös rókái napjaik nagy részét rókaváraknak is nevezett, többkijáratú, föld alatti vájatokban (kotorékokban) töltik. Odúik keskeny, zegzugos járatait helyenként tágas üregek szakítják meg, amelyek pihenőhelyként, éléskamraként, illetve gyerekszobaként szolgálnak. A kotorékokat néha maguk ássák, máskor elhagyott borzvárakba, nyúlüregekbe költöznek, nemegyszer elüldözve (esetleg elfogyasztva) az eredeti tulajdonosokat. (A sivatagi róka homokba, a sarki róka hóba ássa odúit.) Otthonuk takarításával nem foglalkoznak, ha túl szemetessé és bűzössé válik, új lakásba költöznek. Területük határait vizeletükkel, ürülékükkel (a homoki rókák mirigyeik bűzös váladékával) jelölik meg, és elszántan védik a betolakodóktól.
A rókák többsége élete végéig hűséges a párjához. Együtt vadásznak, teremtenek otthont a család számára, és mindketten kiveszik részüket a gyereknevelésből. Igen gondos, odaadó szülők, és az első hetekben a nagyobb lányok is segítenek a vak és magatehetetlen újszülöttek gondozásában. A kis rókákkal anyjuk 3–4 hónapos korukra megismerteti a vadászat tudományát, és félévesen már önálló – eleinte nappali, ősztől már éjszakai – zsákmányszerző utakra is elindulnak, saját vadászterületet keresve.
Az Észak-Afrika és a Közel-Kelet sivatagos területein élő, hosszú lábú homoki róka területének határát bűzmirigyeivel jelöli meg, sőt – védekezésül – a rátámadó ragadozókat is lespricceli bűzös váladékával • Kép forrása: Wikipédia
A Tibeti-fennsíkon (3000-5000 méter magasságban) őshonos, négyzetes fejformájú (szépségversenyeken esélytelen) tibeti róka az egyetlen nappal vadászó rókafaj • Kép forrása: rokavilag.hu
Az amerikai kontinens félsivatagos területein honos, apró termetű, nagyfülű, sárgásszürke hátú és narancssárga mellű kitróka a kutyafélék családjának egyik legfélénkebb és legóvatosabb képviselője • Kép forrása: Wikipédia
Az afrikai sivatagokban élő, apró termetű sivatagi rókát krémszínű bundája rejti el és védi meg az erős napsütéstől, illetve az éjszakai hidegtől, hatalmas füle pedig a legapróbb neszek betájolásában segíti • Kép forrása: Wikipédia
Földünk leghidegebb területein, az Északi-sarkkör tundráin őshonos, télen hófehér, nyáron szürkés rejtőszínű sarki rókák testük melegével védik kicsinyeiket a megfagyástól • Kép forrása: Wikipédia
A vadászat mesterei
„Úgy ment a kisróka a parton, mint egy darab sötétség, melynek se hangja, se árnyéka”
(Fekete István)
A rókák természetes élőhelyei a sarkvidéki tundráktól az afrikai sivatagokig valamennyi földrészen megtalálhatók, és találékonyságuknak, alkalmazkodóképességüknek köszönhetően a lakott települések közelében, a nagyvárosok peremén is megélnek. Élőhelyüktől függően változatos színű (vörös, szürke, krémszínű vagy fehér) bundájuk a hidegtől is védi, a rejtőzködésben is segíti őket.
Az éjszakák vadászai: hogy elkerüljék legádázabb ellenségeiket (az embert és kutyáit), csak sötétedés után indulnak táplálékszerző útjaikra. Táplálékuk igen változatos: étlapjukon a rovarok, földigiliszták, kígyók, kétéltűek és rágcsálók mellett halak, madarak (és azok tojásai), nyulak és őzgidák egyaránt szerepelnek, desszertként pedig zöldséget, gyümölcsöt fogyasztanak.
A féléves rókakölykök – szüleiket utánozva – már a jellegzetes rókaugrással ejtik el áldozatukat
A préda megtalálását kiváló látásuk (a fényviszonyokhoz alkalmazkodó, ovális pupillájuk), kitűnő hallásuk és szaglásuk biztosítja. Nagy, hegyes fülükkel áldozataik legapróbb neszeit is meghallják és betájolják. A tájékozódásban és az akadályok elkerülésében a légmozgásokra érzékeny bajszuk, egyensúlyuk megtartásában (és a kommunikálásban) hosszú, lompos farkuk segíti őket. A zsákmányt nesztelenül lopakodva közelítik meg, és – magukat farkukkal kormányozva – jellegzetes, jól irányzott ugrásokkal, félelmetes pontossággal vetik rá magukat a kiszemelt áldozatra (rágcsálókra, békákra, gyíkokra, madarakra stb.).
Az áldozatnak esélye sincs a menekülésre a viszonylag távolról, akár kétméternyi magasságból ráugró vadász elől • Kawanabe Kyosai: Madarat megragadó róka – 1887 • Kép forrása: Pinterest
Rókák a népi hiedelmekben
„Félelemből lányom arcát / Rókabőrbe öltözém át…” (Vörösmarty Mihály)
A közhiedelemben a róka a legrégibb időktől a ravaszság megtestesítője. (Nyelvünkben például rókalelkű az álnok, rókahájjal megkent, esetleg vén róka a fondorlatos, és régi róka hamis cselt vet, tartja a közmondás.)
Az éjszakák rejtőzködő ragadozóját számos ősi kultúrában az alvilághoz kötődő állatnak, a halott lelkek kísérőjének vagy megtestesítőjének vélték. Mágikus titkok ismerőjének tartották, és hitték, hogy tudását egyaránt használja az emberek segítésére vagy megtévesztésére.
Inari (japán rizsistenség) szent állata, illetve hírvivője, a gabonaföldeket védelmező fehér róka Hashimoto Kansetsu Nyári este című festményén (1941) • Kép forrása: japanobjects.com
A Thébában évente emberáldozatot követelő mitológiai rókát és az őt üldöző, de utol soha nem érő vadászebet Zeusz a csillagos égre helyezte (ókori görög kerámia díszítménye) • Kép forrása: Pinterest
A bibliai Sámson – a római hagyományt követve – háromszáz róka farkára égő csóvát kötve gyújtotta fel a filiszteusok gabonáját, szőlőit és olajfáit (középkori miniatúra) • Kép forrása: 4.bp.blogspot.com
A japán mitológiában a róka Inarinak, a termékenység, a földművelés és a rizs istenének szent állata. Ősi japán, illetve kínai legendák szerint ismeri a hosszú élet titkát, és az évek teltével egyre bölcsebbé válik. Képes beavatkozni az emberek életébe, emberalakot ölteni (varázslóvá vagy gyönyörű leánnyá változni), farkával tüzet szítani, repülni vagy láthatatlanná válni. Perui indián törzsek a családi egység őrzőjeként tisztelték rókaistenüket, egy apacs hiedelem szerint pedig róka lopta el – farkát a lángokba dugva – az égből a tüzet az emberek számára.
Az ókori rómaiak tűzszellemet láttak a vörös rókákban, és Ceres termékenység-istennő ünnepén (nem éppen humánus módon) farkukra kötött fáklyákkal űzték ki őket a városból.
A bibliai történetekben a bűnösöket jelképezi: Ezékiel próféta a romlást hozó hamis prófétákat, Jézus a hatalmat ravasz módon megszerző Heródest hasonlítja rókához.
Rókák az irodalomban
„Ha megszelídítesz, felelősséggel tartozol irántam – mondta a róka a kis hercegnek.”
(Antoine de Saint-Exupéry)
Az állatmesékben a legtalpraesettebb állatként megjelenő róka többnyire túljár ellenfelei (állattársai és az emberek) eszén, és ravaszságával, találékonyságával győzelmet arat felettük. Szinte minden nemzet népmeséiben szerepel, gyakran a butaságot és a nyers erőt megtestesítő farkassal együtt.
Fekete István regényének árván maradt, rokonszenves rókakölyke, Vuk, az őt felnevelő és túlélni megtanító nagybátyjával, Karakkal (Dargay Attila rajza)
A szállást kérő róka című magyar népmesének a befogadó gazdáktól tyúkot, libát, majd malacot lopó (végül pórul járó) rókája (Jankovics Marcell rajza)
Az ókori európai irodalomban elsőként a Kr. e. 6. században élt görög meseköltő, Aiszóposz (Ezópus) írta le korának szájhagyomány útján terjedő állatmeséit (fabuláit), amelyeknek gyakori szereplője volt a csalafinta róka. A 12. században – miközben a kolostori iskolák tanulói az Ezópus meséiből levonható erkölcsi tanulságokkal ismerkedtek – egy új irodalmi műfaj született: az emberi és társadalmi fonákságokat bíráló állatregény. Az ókori fabulák és francia népmesék alapján, versben írt Róka-regény hősei – a későbbi állatregényekben szereplő társaikhoz hasonlóan – emberi tulajdonságokkal felruházott állatok voltak.
A rókákról (is) szóló regények – Móra Ferenc: Csilicsali Csalavári Csalavér, Fekete István: Vuk stb. – közül az egyik legidézettebb Antoine de Saint-Exupéry francia író és pilóta műve, A kis herceg. A távoli bolygójáról a Földre érkezett kis herceg bölcs barátja feltehetőleg sivatagi róka volt, amelyet a szerző egy, a Szahara sivatagban történt kényszerleszállás utáni vándorlás során ismert és szeretett meg.
Móra Ferenc regényének híres-neves állathőse, az agyafúrt, gátlástalan és zsákmányával igen elégedett Csilicsali Csalavári Csalavér (Reich Károly rajza)
