Élet a rókavárban

„…olyan ösztöne van, mint a rókának, ha a gyerekéről van szó”
(Szabó Magda)

A karcsú törzsű, hosszú, bozontos farkú, hegyes fülű róka földünk legelterjedtebb szárazföldi ragadozója. Erdeink vörös rókái napjaik nagy részét rókaváraknak is nevezett, többkijáratú, föld alatti vájatokban (kotorékokban) töltik. Odúik keskeny, zegzugos járatait helyenként tágas üregek szakítják meg, amelyek pihenőhelyként, éléskamraként, illetve gyerekszobaként szolgálnak. A kotorékokat néha maguk ássák, máskor elhagyott borzvárakba, nyúlüregekbe költöznek, nemegyszer elüldözve (esetleg elfogyasztva) az eredeti tulajdonosokat. (A sivatagi róka homokba, a sarki róka hóba ássa odúit.) Otthonuk takarításával nem foglalkoznak, ha túl szemetessé és bűzössé válik, új lakásba költöznek. Területük határait vizeletükkel, ürülékükkel (a homoki rókák mirigyeik bűzös váladékával) jelölik meg, és elszántan védik a betolakodóktól.
A rókák többsége élete végéig hűséges a párjához. Együtt vadásznak, teremtenek otthont a család számára, és mindketten kiveszik részüket a gyereknevelésből. Igen gondos, odaadó szülők, és az első hetekben a nagyobb lányok is segítenek a vak és magatehetetlen újszülöttek gondozásában. A kis rókákkal anyjuk 3–4 hónapos korukra megismerteti a vadászat tudományát, és félévesen már önálló –  eleinte nappali, ősztől már éjszakai – zsákmányszerző utakra is elindulnak, saját vadászterületet keresve.

A vadászat mesterei

„Úgy ment a kisróka a parton, mint egy darab sötétség, melynek se hangja, se árnyéka”
(Fekete István)

 
A rókák természetes élőhelyei a sarkvidéki tundráktól az afrikai sivatagokig valamennyi földrészen megtalálhatók, és találékonyságuknak, alkalmazkodóképességüknek köszönhetően a lakott települések közelében, a nagyvárosok peremén is megélnek. Élőhelyüktől függően változatos színű (vörös, szürke, krémszínű vagy fehér) bundájuk a hidegtől is védi, a rejtőzködésben is segíti őket.
Az éjszakák vadászai: hogy elkerüljék legádázabb ellenségeiket (az embert és kutyáit), csak sötétedés után indulnak táplálékszerző útjaikra. Táplálékuk igen változatos: étlapjukon a rovarok, földigiliszták, kígyók, kétéltűek és rágcsálók mellett halak, madarak (és azok tojásai), nyulak és őzgidák egyaránt szerepelnek, desszertként pedig zöldséget, gyümölcsöt fogyasztanak.

A préda megtalálását kiváló látásuk (a fényviszonyokhoz alkalmazkodó, ovális pupillájuk), kitűnő hallásuk és szaglásuk biztosítja. Nagy, hegyes fülükkel áldozataik legapróbb neszeit is meghallják és betájolják. A tájékozódásban és az akadályok elkerülésében a légmozgásokra érzékeny bajszuk, egyensúlyuk megtartásában (és a kommunikálásban) hosszú, lompos farkuk segíti őket. A zsákmányt nesztelenül lopakodva közelítik meg, és – magukat farkukkal kormányozva – jellegzetes, jól irányzott ugrásokkal, félelmetes pontossággal vetik rá magukat a kiszemelt áldozatra (rágcsálókra, békákra, gyíkokra, madarakra stb.).

Rókák a népi hiedelmekben

„Félelemből lányom arcát / Rókabőrbe öltözém át…” (Vörösmarty Mihály)

 
A közhiedelemben a róka a legrégibb időktől a ravaszság megtestesítője. (Nyelvünkben például rókalelkű az álnok, rókahájjal megkent, esetleg vén róka a fondorlatos, és régi róka hamis cselt vet, tartja a közmondás.)

Az éjszakák rejtőzködő ragadozóját számos ősi kultúrában az alvilághoz kötődő állatnak, a halott lelkek kísérőjének vagy megtestesítőjének vélték. Mágikus titkok ismerőjének tartották, és hitték, hogy tudását egyaránt használja az emberek segítésére vagy megtévesztésére.

A japán mitológiában a róka Inarinak, a termékenység, a földművelés és a rizs istenének szent állata. Ősi japán, illetve kínai legendák szerint ismeri a hosszú élet titkát, és az évek teltével egyre bölcsebbé válik. Képes beavatkozni az emberek életébe, emberalakot ölteni (varázslóvá vagy gyönyörű leánnyá változni), farkával tüzet szítani, repülni vagy láthatatlanná válni. Perui indián törzsek a családi egység őrzőjeként tisztelték rókaistenüket, egy apacs hiedelem szerint pedig róka lopta el – farkát a lángokba dugva – az égből a tüzet az emberek számára.
Az ókori rómaiak tűzszellemet láttak a vörös rókákban, és Ceres termékenység-istennő ünnepén (nem éppen humánus módon) farkukra kötött fáklyákkal űzték ki őket a városból.
A bibliai történetekben a bűnösöket jelképezi: Ezékiel próféta a romlást hozó hamis prófétákat, Jézus a hatalmat ravasz módon megszerző Heródest hasonlítja rókához.

Rókák az irodalomban

„Ha megszelídítesz, felelősséggel tartozol irántam – mondta a róka a kis hercegnek.”
(Antoine de Saint-Exupéry)

 
Az állatmesékben a legtalpraesettebb állatként megjelenő róka többnyire túljár ellenfelei (állattársai és az emberek) eszén, és ravaszságával, találékonyságával győzelmet arat felettük. Szinte minden nemzet népmeséiben szerepel, gyakran a butaságot és a nyers erőt megtestesítő farkassal együtt.

Az ókori európai irodalomban elsőként a Kr. e. 6. században élt görög meseköltő, Aiszóposz (Ezópus) írta le korának szájhagyomány útján terjedő állatmeséit (fabuláit), amelyeknek gyakori szereplője volt a csalafinta róka. A 12. században – miközben a kolostori iskolák tanulói az Ezópus meséiből levonható erkölcsi tanulságokkal ismerkedtek – egy új irodalmi műfaj született: az emberi és társadalmi fonákságokat bíráló állatregény. Az ókori fabulák és francia népmesék alapján, versben írt Róka-regény hősei – a későbbi állatregényekben szereplő társaikhoz hasonlóan – emberi tulajdonságokkal felruházott állatok voltak.
A rókákról (is) szóló regények – Móra Ferenc: Csilicsali Csalavári Csalavér, Fekete István: Vuk stb. – közül az egyik legidézettebb Antoine de Saint-Exupéry francia író és pilóta műve, A kis herceg. A távoli bolygójáról a Földre érkezett kis herceg bölcs barátja feltehetőleg sivatagi róka volt, amelyet a szerző egy, a Szahara sivatagban történt kényszerleszállás utáni vándorlás során ismert és szeretett meg.

Megjelent a Cimbora 2019/6-os számában