Ördögök bűbájoló szolgálói

Gyermekkorunk sokszor olvasott meséinek, rémtörténeteinek (Jancsi és Juliska, A békakirályfi stb.) gyakori szereplője a gonosz boszorkány, a vén szipirtyó, a vasorrú bába, aki a mesék végén természetesen mindig pórul jár.

Hihetetlennek tűnik, de hosszú évszázadokon át sokan valóban hittek a természetfeletti képességekkel rendelkező, tudományukat többnyire mások ártalmára használó boszorkányok, bűbájosok létezésében, ami aztán ártatlan emberek százezreinek halálát eredményezte...

A boszorkányhit leginkább talán egy hatalmas élősködő növényhez hasonlítható, amely az ókorban gyökerezett, behálózta az egész földet, és hajtásai itt-ott még a múlt században is kizöldültek. A kereszténység felvételének idején a régi, pogány hitet vallókat kiáltották ki boszorkányoknak, a középkorban az istentelenséggel, varázslással, ártó szándékkal vádoltakat.

Legtöbbjük asszony volt, öregek, fiatalok és nem egyszer gyermekek, akiknek ártó tevékenységét – vádlóik szerint – ördögök vagy boszorkánymestereknek nevezett férfiak irányították. Őket hibáztatták a természeti csapásokért (szárazság, jégeső, hóvihar, árvíz stb.), a járványokért, az emberek vagy állatok megbetegedéséért, haláláért. Előszeretettel vádolták meg a gyógyító (füves) asszonyokat, a bábákat, a bűvészeket, de megfelelő ok lehetett a rossz szomszédság vagy a megvádolt vagyonára pályázás is.

Mi főtt a boszorkánykonyhákban?

A néphit szerint a lidérces álmokat, rontást, betegséget, pusztulást okozó boszorkányok kedvük szerint alakultak át állatokká: varjúvá, hollóvá, macskává, farkassá, vagy változtattak embereket gyíkká, békává, kővé stb. Magukat boszorkánykenőccsel megkenve repülni is tudtak seprűn, vasvillán, kapanyélen, gereblyén, piszkafán, háziállatok hátán. Éjszakánként a kéményeken vagy a kulcslyukon át jutottak be a házakba, hogy „megnyomják” az alvókat. Segítőik fekete macskák, kakasok, kecskék, kígyók és békák voltak. Utóbbiak „kiáltása” rágalmazásként mai szóhasználatunkban is megmaradt.

Ártó vagy segítő bájitalaik a boszorkánykonyhák üstjeiben főttek, amint az Petőfi János Vitézében is olvasható: „A sok vén szipirtyó benn csak úgy hemzsegett. / Hánytak a nagy üstbe békát, patkányfejet, / Akasztófa tövén nőtt füvet, virágot, / Macskafarkat, kígyót, emberkoponyákat.” A szerelmi bájitalok hozzávalói elsősorban porrá őrölt békacsont, kőrisbogár, fecskeszív, rákláb, szárított gyíkpor, galambvér, verébmáj, macskavelő és bűvös erejű növények voltak.

Gyakran alkalmaztak rontásra vagy bűvölésre ráolvasást és varázsigéket, amelyek közül az alábbival a szerelmes leány bizonyára meghódította imádata tárgyát: „Kilencvenkilenc hangya, bolha és poloska közt térjél pihenőre, ezek marjanak és kergessenek hozzám. Pukkadj meg, szakadj meg, hacsak nem jössz hozzám...”

Titkos találkozók, fergeteges mulatozások

A hiedelem szerint a boszorkányok szombat esténként, seprűnyélre (vagy más alkalmatos járműre) pattanva, vil­lámgyorsan egy titkos találkozóhelyre repültek tapasztalatcserére. A boszorkányszombatokon felavatták az új bo­szorkányokat, majd meztelenül táncra perdültek a tűz körül, vigyázva, hogy a hajnali harangszó előtt hazaérje­nek, különben lezuhantak és nyakukat törték volna. A május elsejére virradó Walpurgis­-éjszakán minden eszten­dőben egybegyűlt a vidék valamennyi boszorkánya. Beszámoltak az összejö­vetelen elnöklő sátánnak az elmúlt év­ben elkövetett rossz cselekedeteikről, új ötleteikről, és meghallgatták annak parancsait. A „kongresszus” lakmáro­zással, féktelen tánccal zárult.

A boszorkányok legfontosabb ismérve, a testükön lévő anyajegyek, bi­bircsókok (stigmák, az ördög pecsétjei) mellett, a – viszonylag ritka – vörös haj volt, de nem egy esetben az ördöggel való cimborálással vádolták azokat is, akik nagy tudásukkal vagy rendkívüli tehetségükkel tűntek ki.

Számos történet született emberekről, akik pénzért, hatalomért, sze­relemért, jólétért, tudásért vagy ter­mészetfeletti képességekért eladták lelküket az ördögnek. A leghíresebb közülük a legendabeli Doktor Faustus volt, de a 18. században élt, Jókai által magyar Faustnak nevezett Hatvani István debreceni professzorról, polihisztorról is az a hír járta, hogy azért ért annyi mindenhez, mert eladta lelkét az ördögnek.

A boszorkányüldözés a 13. századtól teljesedett ki, az inkvizíció in­tézményének létrejötte után. Perira­tok tanúsítják, hogy egyre kevesebb bizonyíték kellett – „mert úgy néz ki” vagy „engem gyíkká változtatott, de már elmúlt” –, hogy a bírák eltörjék pálcáikat (pálcát törjenek a vádlottak felett), meghozva a halálos ítéletek százezreit.

Magyarországon – hála felvilágosult uralkodónknak, Könyves Kál­mánnak, aki az 1100­as évek elején törvénybe iktatta, hogy „a strigákról (állati alakot öltő, esetleg emberevő lidércekről, boszorkányokról), mivel­ hogy nincsenek, semmi emlékezet ne legyen” – az őrület nem hatalmasodott el olyan mértékben, mint Nyugat-Európában. A rontók, bűbájosok, varázslók felett azonban továbbra is lehetett ítélkezni, így nálunk is sor került boszorkányperekre, a legelsőre Sopronban (1529). A szerencsétlen, megkínzott vádlottak minden „bűnüket” beismerték. Az 1756-os Arad megyei per vádlottja például bevallotta, hogy hol macska, hol kutya képébe öltözött, elapasztotta a szomszéd tehenének tejét, lova pedig fekete kutya képében maga az ördög volt. A hírhedt szegedi boszorkányper (1728) során tizenhárom halálos ítéletet hoztak, és a „be­tegségcsinálás” mellett a legsúlyosabb vád az volt, hogy „az esőt eladták egy akó pénzért Törökországba, ottani boszorkányoknak”. Az utolsó ilyen er­délyi per a felvilágosodás korában, az 1780­-as években zajlott.