Az ősművészet árnyalatai

A ragyogó színekben pompázó természet, az égbolt kékje, a fű zöldje, a beporzó rovarokat magukhoz csábító virágok vagy az őszi lombok színei a legrégibb időktől elbűvölhették őseinket. A kőkori sziklafestményeken mintegy negyvenezer, az edényeken hat-hétezer éve jelentek meg a természet színeit utánzó árnyalatok. A festményekkel gazdagon díszített barlangok feltehetőleg vadászatokra felkészítő, illetve az elejtett állatok szellemét kiengesztelő szertartások helyei voltak, és eleink vadászati szokásairól, állatairól, sok ezer éve élt vadállatokról tudósítanak.

A többnyire sárga, barna és vörös árnyalatú, gyakran feketével kontúrozott rajzokat a környezetükben található festékanyagokkal (földfestékekkel) színezték.
Európa leghíresebb barlangrajzainak egyik érdekessége, hogy elkóborolt kutyáikat kereső gyerekek fedezték fel őket: egy spanyol régész kilencéves lánya az Altamira- (1879), négy francia fiú a Lascaux-barlangot (1940).

Az ókorban a festékek palettája új színekkel gazdagodott. Az egyiptomi falképeken és edényeken mintegy 4000 éve jelent meg az első, mesterségesen előállított, egyiptomi kéknek nevezett színárnyalat, valamint a Nílust jelképező smaragdzöld és az ólomoxid tartalmú ólomfehér.
A hagyomány szerint az egyik legrégibb mesterséges festék, a mínium feltalálása a véletlennek köszönhető: egy kigyulladt athéni hajón az ólomfehér festék narancsvörös porrá égett.

Festékek a természetből

 
Az ősember a barlangrajzok színezésére elsősorban a talajban talált, ásványi eredetű földfestékeket használta. Az első az okker – vasoxidokkal színezett agyag – volt, de évezredeken át szinte változatlanul megmaradt festékeket készítettek porrá zúzott és kötőanyagokkal (zsírral, vérrel, nyállal) kevert, színes kőzetekből is. Féldrágakövek (lazurit), drágakövek (smaragd), illetve vas-, higany- vagy réztartalmú kőzetek (malachit, cinnabarit) őrleményéből készült, ásványi eredetű festék volt az ultramarin kék, a smaragdzöld, illetve az élénkpiros cinóber.

A fehér festéket porított mészkőből, a feketét fa- vagy csontszénből nyerték. Az ókortól növényi eredetű – bogyókból, gyökerekből, virágokból, zuzmókból, fák színes gyantájából előállított – festékeket is használtak.
Állati eredetű festék volt a tüskés bíborcsiga mirigyének váladékából nyert bíbor. A kermesztetű nőstényének szárított testéből készült a textíliák festésére használt, mélyvörös karmazsin és az élénkvörös skarlát, valamint a fügekaktusz levelein élősködő tetűből nyert (ma ételszínezékként használt) kármin.

A mangólevéllel etetett tehenek vizeletéből előállított ragyogó sárga, illetve a porrá tört múmiákból nyert múmiabarna festékek használatát a 20. században tiltották be.
Nyelvünk gazdagságát jellemzi, hogy a színárnyalatok sokaságát mintegy 1500 szavunk fejezi ki, a patyolatfehértől a bakacsinfeketéig.

Jelképes színek

 
Az ókorban a fehér az isteneket és az isteni eredetet, a vörös a tüzet, a zöld a vizet és a sarjadó életet, a sárga a Napot és a gazdagságot jelképezte. A fekete az alvilág, a gonoszság és a halál (a középkortól a boszorkányok) színe lett.
A hatalomhoz évezredeken át a vörös szín árnyalatai (a lilásvörös bíbor, a mélyvörös karmazsin és az élénkpiros skarlát) kapcsolódtak. A Római Birodalomban a méltóságot és a tekintélyt szimbolizáló bíbor viselet az uralkodók és a szenátorok kiváltsága volt. A középkorban az egyházi méltóságok, a városok elöljárói és a bírók hordhattak bíbor vagy vörös köpenyt. A francia uralkodók hatalmát ragyogó kék (királykék) öltözetük tükrözte, a spanyol udvari etikett a fekete ruhák viselését tette kötelezővé.

A keresztény hagyományban az Istenhez és az angyalokhoz kapcsolódó fehér szín tökéletességet, ártatlanságot, örömet és békességet fejez ki. (A fehér galamb a bibliai időktől a béke, a fehér zászló a megadás jele.) A tisztaságot és bűntelenséget jelképező kék (a magyar néphagyományban a búzavirágkék árnyalatú Mária-kék) Szűz Mária és a mennyország színe. A szerzetesek barna csuhája szegénységre és a világi hívságok megvetésére utal. A zöld a remény és az örök élet, a vörös a bűn és a szenvedés (utóbb a szenvedély és a szerelem), a sárga a romlottság, a szemérmetlenség és az árulás, a fekete a bűnhődés, a pokol, a halál és a gyász jelképe lett.

 
Beszélő színek 

Számos állat kommunikál színek segítségével, és nem egyszer túlélésük feltétele az ilyen módon történő üzenetváltás. Színe alapján különböztetik meg az ehető táplálékot a mérgezőtől, párválasztáskor a hím madarak versengésének győztesei a legszínpompásabbak vagy a legszebb fészket készítők. Egyes fajok – pulyka, kondorkeselyű, fregattmadár, pávián stb. – hódító vagy megfélemlítő szándékukat egyaránt képesek kifejezni élénkvörös testrészeik segítségével.

Az emberek világában napjainkban is fontos üzeneteket, információkat közölhetnek a színek (például a virágcsokroké vagy a közlekedési lámpáké), amelyek évezredeken át a megbélyegzés és a társadalmi rétegek megkülönböztetésének eszközei is voltak. A középkorban az erkölcstelen nőket, a fertőző betegségekben szenvedőket és az eretnekeket sárga ruha, az adósokat és a gályarabokat zöld sapka viselésére ítélték. Az elmeháborodottakat tarka – zöld, sárga, piros – csíkokból vagy foltokból varrt „bolondruha” hordására kötelezték.
Az ókortól (a magyar történelemben Könyves Kálmán korától II. József uralkodásáig) szigorú büntetést is kilátásba helyező ruharendeletek szabályozták a viselet – társadalmi rangot tükröző – színét és anyagát.  A drága, színes öltözet gazdagságot, előkelőséget, a vörös nemesi származást hirdetett, a „közönséges asszonyszemélyek” és férfiak kötelező viselete csak jellegtelen színű lehetett.

Megjelent a Cimbora 2020/7-es számában