Szőcs Imre
fordítása
A gyermek (2.)
A ház, amelyben lakunk, egy meredeken kapaszkodó, koszos utcában áll, amelynek tetejéről az egész vidéket belátni, de ahol nem járnak kocsik, csak fával rakott szekerek, a lovakat ösztökével biztatják a kocsisok. Előreszegett fejjel, meg-megcsúszó patával haladnak, nyelvük kilóg, bőrük párállik.
Vetró Bodoni Barnabás illusztrációja
Mindig megállok, és elnézem őket, amikor tűzifát és lisztet szállítanak a kaptató felénél álló pékséghez; figyelem a tetőtől-talpig fehér pékinasok sürgését a vörösen izzó kemence körül – hatalmas lapátokkal vetik be a kenyeret, parázs és cipó illata száll!
Az utca végében áll a börtön, gyakran látni zsandároktól közrefogott, bilincsbe vert kezű rabokat, akik mereven maguk elé nézve, beteges arccal lépkednek.
Néha az asszonyok egy garast adnak nekik, amit ők a markukba zárnak, majd köszönésképpen biccentenek.
Egyáltalán nem látszanak veszélyesnek.
Egy nap hordágyon hoztak egy rabot, be volt takarva egészen egy fehér lepedővel; miután ellopott valamit, fűrész alá tette a csuklóját; rengeteg vért veszített, nem hitték, hogy életben marad.
A börtönőr, aki a szomszédunk, a ház gyakori vendége. Időnként átjön az alsó szomszédékhoz ebédre, jó barátok vagyunk a fiával. Néha elvisz a börtönbe, mert ott sokkal érdekesebb. Sok fa van. Játszunk, nevetünk, és van egy nagyon öreg rab, aki megjárta a fegyenctelepet, és aki katedrálisokat épít dióhéjból és parafadugóból.
Otthon sohasem nevetünk; anyám folyton duzzog. Mennyivel jobban szórakozom ennek az öregembernek és annak a nagydarabnak a társaságában, akit úgy hívnak, hogy az orvvadász, mert megölte a zsandárt a vivarais-i vásárban!
Néha virágcsokrokat kapnak, amiket a keblükbe rejtenek. Láttam a beszélőn, hogy nők hozzák nekik.
Mások narancsot és süteményt kapnak az édesanyjuktól, mintha kisgyermekek volnának. Én kisgyermek vagyok, és sosem kapok süteményt vagy narancsot.
Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha otthon virágot. Anya szerint fölösleges, néhány nap után rossz szagot áraszt. Egyszer, mikor megszúrtam a kezem egy rózsával, felkiáltott: „Most legalább megtanulod!”.
Amikor imádkozunk, mindig nevethetnékem támad! Mielőtt letérdelnék, fogadkozom Istennek, hogy nem rajta nevetek, ám ahogy letérdelek, nem tudok többé uralkodni magamon. Nagybátyámnak pattanásai vannak, melyek viszketnek neki, kaparja, harapja őket, belőlem kitör a nevetés. Anya szerencsére nem mindig veszi észre; de Isten, aki mindent lát, vajon hogy vélekedik minderről?
A múltkor bezzeg nem nevettem! Otthon vacsoráztunk a vourzac-i nagynéném és a farreyrolles-i nagybátyám társaságában. Épp a desszertnél tartottunk, amikor egyszerre besötétedett. Nagy hőség volt, fullasztó meleg, ingujjra vetkőzött mindenki. Dörögni kezdett az ég, és azonnal szakadt is az eső, kövér cseppek csattantak a porban. Hideg lett, mint a pincében, és lőporszag; az utcán a patak habozva áradt, aztán az ablakok rezegni kezdtek, hullott a jég.
Nagybátyám és nagynéném egymásra nézett, egyikük felállt; levette a kalapját, és belefogott egy imádságba. Mindenki levett kalappal állt, fiatal és öreg egyaránt, homlokuk bánatosan csillogott. Istenhez fohászkodtak, hogy kegyelmezzen a vetésnek, ne semmisítse meg a sarjadó gabonát fehér lövedékeivel. Amikor kimondták az áment, egy jégdarab berepült az ablakon, és az egyik pohárban landolt.
