Az Elefántok borongva állnak

A piros óra előtt.

Zöld-lila dallamot szuszorásznak, tán

Ebből merítve erőt.

Aztán a Nagy:

-Doktor. Gondban vagyunk.

Nem tudju, melyik Most az,

Amiben mi vagyunk?

Most?

Most?

Most?

Vagy most?

-Lehet, hogy nem hiszitek –

Mondom kissé feddőn

(bár én sem vagyok

ezzel tisztában kellőn) –

De mostotokat viszitek,

Mint egy kopottas kosarat,

Melyből az idő nem apad.

-Igen, de meddig?

Kérdi a Légi.

Furdalja, látom, e lényege-végi.

-Tán örökégig, tán sohamégig,

Tán merthogy-nem-tudod-el-se-feleddig.

Állnak. Mostjukat bámulják,

Lágy szuszorával pátyolják.

Nézem őket, adva a vidámat.

A kédés ezúttal elmaradt,

Hogy mi lesz velem,

Ha egyszer mostom

Valahol az úton lemarad.

Megjelent a Cimbora 1999/1-es számában