Abban az idbőben történt, kedvws Bonifaciusom, amikor Nyamyé, az isten még úgy járta a Fekete Földrészt, mint bárki emberfia. és az ott lakók nyugodtan szóba elegyedhettek vele — ahogyan mi is beszélgetünk e jó kupa burgundi mellett —, már ha tudtak, miképpen szóljanak hozzá. Élt Ngoungé közelében egy varázsló, aki igen-igen szerette az állatokat. Megjegyzem, mesternek számított a magafajták, no meg az ügyes-bajos dolgaikkal hozzá forduló nép körében: tudott esőt támasztani, termést sokasítani, rontást hozni, szellemet űzni, gyermekáldást előidézni, mindenféle testi nyavalyát gyógyítani... egyszóval értette a dolgát. Szerették is az emberek erősen, s ő is őket, minden gyengeségükkel, gonoszságukkal és bűnre való hajlamukkal egyetemben. Ám az állatokat, ha lehet, embertársainál is jobban szerette, kivéve persze Nyamyét, az istent, akihez, ha szabad így kifejeznem magam, szoros baráti szálak fűzték. Ez a határtalan nagy szeretet akkor szállta meg, hogy egy délutan, amikor a bozótost bújta bizonyos varázserejű gyökeret keresve, amely a futóbolondot olyanná teszi, aki csak egyszerűen bolond, de nem fut, rendkívül különös eseménynek volt tanúja. Egy terebélyes bokor tövében terpeszkedő hangyabolyra csupasz madárfióka pottyant. Fészektársainak szilajsága, vagy önnön vétkes kíváncsisága juttatta erre a szomorú sorsra, nem tudni, de ott verdesett a gyilkos mérgű hangyák ármádiájának kellős közepén. Anyja rémülten rikoltozva röpdösött a boly fölött, ám tenni nem tehetett semmit. A hangyák pedig ahelyett, hogy rávetették volna magukat a tehetetlen áldozatra, széles ívben kikerülték a madárkát, és folytatták emberi elme számára felfoghatatlan nyüzsgésüket. Nyamyb, Iátod ezt, kiáltott fel a varázsló az oktalan állatok példás viselkedése fölött érzett jámbor lelkesedéseben. Ó, bárcsak az emberek is képesek lennének iiyen nemesszívűségre, fűzte tovább gondolatait, amint tovacsörtetett a bozótban. Itt azonban, kedves Bonifaciusom, meg kell jegyeznem, hogy noha a varázsló töviről hegyire ismerte mesterségének minden csínját-bínját, az állatokhoz, fájdalom, csöppet sem konyított. Mert ha konyított volna, azonnal felismerte volna a kis madárban a hoacin nevezetű csodálatos teremtményt-, amelyről tudnivaló, hogy egyetlen élő állat sem vetemedik elejtésére, hiszen az említett szárnyas olyan büdos, hogy maga az ördög sem fanyalodna rá, meg ha legyeket kell is ennie egy álló esztendőn keresztül.

De hogy a történetre visszakanyarodjak, kedves barátom: a varázsló ment tovább a bozótban, és annyira belemerült az állatok példás jelleme kapcsán fejéből egyre-másra kipattanó gondolatokba, hogy teljesen megfeledkezett a futóbolondtalanító gyökérről, mi több, alaposan eltévedt, ami, ismerve a Ngounge-környékbeliek messze földön híres tájékozódó és nyomkereső képességét, igencsak meglepő dolognak tekinthető. Amint azonban nagy későre kunyhójához érkezett — Nyamyé már égre akasztotta lámpását, a holdat, és botot adott az öregedő este kezébe —, a ngoungéi mesélők által később sorsdöntőnek nevezett délutáni események körül szüntelen keringő gondolatai lassan tökéletes formát öltöttek. Mert — magyarázta lelkesen segédjének és tanítványának, aki már igencsak aggódva várta mesterét — égbekiáltó, hogy az állatok, akiket tulajdonképpen példaképként kellene a hibáiban oly következetes emberi faj képviselője elé állítani, éppen ők nem részésülnek Nyamyé legnagyszerűbb ajándékából, a gondolkodás képességéből. Pedig az emberenél sokkalta kiválóbb jellemük és cselekedeteik minden kétséget kizáróan érdemessé teszik őket erre, arról a felülmúlhatatlan bölcsességről nem is bészelve, amit a gondolkodás ajándéka által nekünk, a hibák bányáinak átadhatnának. Képzeld csak el, édes fiam, milyen jóságossá, igazzá, jámborrá és bölccsé válik majd az emberiség, ha az állatiság (mert mától fogva így fogom nevezni az állatok népét) ragyogó, és immár gondolkodó elméit maga mellett tudhatja. Ehhez viszont fel kell ruháznunk az állatokat a gondolat ajándékával. A tanítvány azonnal megkérdezte, hogy milyen füveket készítsen elő, mire a varázsló egy atyai pofon kíséretében elmagyarázta, hogy az ő ereje ehhez kevés. Reggel beszélni fogok Nyamyével, az istennel, mondta, és azzal jól megérdemelt álomra hajtotta fejét.

Midőn aztán Nyamyé a keleti égbolt alján eltemette az éjszakát, amint azt minden kora reggel megteszi, a varázsló merész álmokkal teli pihenéséből felébredve magához vette hivatását jelző ébenfa botját és felkereste a tisztást, ahol az istennel beszélgetni szokott.

Nyamyé, jelenj meg, szólt, ám egy arra szálló pillangón kívül semmi sem moccant. Nyamyé, jelenj meg, ismételte, ezúttal hangosabban. A közeli fák lombjai közül papagájok zajos csapata rebbent fel. A varázsló a fejét ingatta: talán vaiamivel megsértettem az istent? De nem jutott eszébe semmi. Nyamyé, kezdte ismét, immár torkaszakadtából kiabálva, amikor a háta mögül felhangzott a jól ismert hang. Azért nem kell mindjárt felriasztani az erdőt. Nyamyé, az isten egy farönkön üldöglkt és saját szobrát faragta díszes nyelű késével. Miért hívtál, kérdezte az isten. A varázsló összeszedte gondolatait, és széles taglejtések kíséretében előadta kéréset az állatoknak adandó ajándékkal kapcsolatban. Úgy tűnt, Nyamyé oda sem fígyel az előadásra; teljesen belemerült a szobor faragásába. Csak időnként vetett egy-egy szórakozott pillantást a hadonászó varázslóra. Amikor az végül pihegve elhallgatott, az isten lerázta öléből a forgácsot, megszemlélte művét, majd így szólt: Valóban ezt akarod? A varázsló, akinek erejét kimerítette a beszéd, némán bólintott. Nyamyé, az isten kis ideig furkésző szemekkel fígyelte az előtte álló embert, aztán egy félmosoly kíséretében azt mondta: Legyen hát! Azzal felállt, kését övébe tűzte, a szobrot zsákjába dugta, búcsút intett a varázslónak és eltűnt az erdőben. A varázslónak hirtelen megjött a hangja: Köszönöm, Nyamyé. Köszönöm neked, nagy isten, kiabálta, és furcsa bakugrásokkal tarkított táncot lejtett a tisztáson.

Kedves Bonifaciusom, talán neked is feltűint — hadd töltsek még egy kupával emez isteni nedűből —, nos, talán neked is feltűnt, hogy varázsló barátunk mekkora baklövést követett el, amikor azt kérte Nyamyétol, az istentől, hogy az állatokat a gondolkodás képességével ruházza föl. Nem? Nos, talán túl erős a bor. De térjünk vissza a tisztásra, ahol varázslónk valószínűleg még mindig nevetséges táncát lejti. Vagy mégsem? A varázsló hamar belefarádt a megeröltető táncba, és lihegve helyet foglalt azon a rönkön, ahol korábban Nyamyé ült. Újra meg újra végiggondolta az istennel való találkozást, és nem tudott hova lenni örömében, hogy Nyamyé teljesítette valóban rendkívüli kérését. Éppen eldöntötte, hogy dicsőítő éneket fog költeni e nagy nap emlékére, amikor megzörrentek a közeli tamarindfák ágai, és néhány pávián bukkant eld. Beszélgettek. Pontosabban civakodtak. A varázsló nagyon elcsodálkozott afölött, hogy érti beszédüket, de aztán, nagyon okosan, arra a következtetésre jutott, hogy az állatok a gondolkodás képességével természetesen a beszéd ajándékát is megkapták Nyamyétol, az istentől. Visszafojtott lélegzettel hallgatta, mit is beszélnek az állatok. Ideje kunyhót építenünk, szólt az Első Pávián. Minek az, hiszen olyan szép az idő, feleselt a csapat egyik fiatal tagja. Társai zajosan helyeseltek. Nem emlékeztek, fígyelmeztette őket az Első Pávián, hogy áztunk-fáztunk tegnap éjszaka, amikor Nyamyé leküldte hozzánk a villámot és a mennydörgést? Tavalyi dió, idei fekete föld, feleseltek a fiatalok. Most nem fázunk, ezért aztán semmi értelme, hogy verejtekés munkával ostoba kunyhót készítsünk, amit aztán felgyujt a villám, lerombol a vihar, vagy elfoglalnak a csimpánzok. Ebből eleg, vicsorított az Első Pávián.

Gyerünk, munkára! Ott vannak a pálmafák, tépjetek leveleket a kunyhó fedeléhez. A fiatalok ásítottak. Ha olyan nagyon fáj a fogad egy kunyhóra, akkor menj és építsd fel magad. A varázsló gondterhelten csóválta fejét e beszéd hallatán. Ide figyeljetek, majmok, mondta aztán, és a ta- marindfa alá lépett. Nem jól van ez így. Egyetértésben kellene... Te meg mit avatkozol bele, zúgott fel egy emberként, pontosabban egy páviánként a csapat. Törődj a magad dolgával! És faágakkal dobálták meg a varázslót, aki váratlan dühében hozzájuk vágta ébenfa botját. A páviánok lombokat zörgetve ugráltak tova. Kontár, illuzionista, ilyen jelzőket vagdostak közben szegény varázsló fejéhez, meg még csúfabbakat is.A varázsló pedigottálltatisztásszélén,. lám méltóbb királya hajában fadarabokkal, és nem értette a dolgot, az állatoknak, ha nem Arckifejezéseden látom, kedves Bonifaciusom, hogy te már kapiskálod. Bizony, így van ez, ha az ember hamari módon akar jótékonykodni. A varázsló eldöntötte, hogy hazafelé menet kanyarodik egyet és megfigyeli, hogyan élnek az állatok frissen szerzett képességükkel. Első útja a hiénák tanyájához vezetett. Már messziről hallotta, hogyan visítoznak a csapat tagjai. Elegem van, rikoltotta az Első Hiéna. Elegem van abból, hogy állandóan döghúst kell ennem. Ez égbekiáltó! Bizony, égbekiáltó, kontráztak rá a többiek. De barátaim, lépett elő a varázsló a bokrok közül, mit képzeltek? Hiszen maga Nyamyé, az isten írta elő, hogy elhullott állatokkal táplálkozzatok. Hogy merészelitek megtagadni az isten parancsát? Kóstoltál már dögöt, kérdezett vissza az Eleső Hiéna. Nem? Akkor mit papolsz? Egyébként is, honnan tudod, hogy Nyamyé utasított? Mi? Egyáltalán, honnan tudod, hogy Nyamyé létezik? Én sosem találkoztam vele. Lehet, hogynem más, mint puszta kitaláció. A varázsló nem jutott szóhoz. A magunk részéről úgy döntöttünk, folytatta az Első Hiéna, hogy mától fogva friss hússal élünk. De hát nézzetek magatokra, rimánkodott a varázsló. Hogyan tudnátok elejteni egy egészséges zebrát? És arra nem gondoltok, hogy az elhullott állatok teteme lassan megmérgezi a szavannát? Lárifári, vihogtak a hiénák. Ha az oroszlán el tud ejteni egy zebrát, mi miért ne tudnánk? He? Miért lennénk mi alacsonyabb rendűek? Ami pedig az eltakarítást illeti, elvégzik azt a keselyük. Azzal vihogva felkerekedtek, hogy első zsákmányukat elejtsék.

A varázsló magába roskadtan állt egy ideig, majd az oroszlánok tanyája felé vette útját. Amikor odaért, az Első Oroszlán éppen nagy hangon vitatkozott az Első Orrszarvúval. Én vagyok az állatok királya, és punktum, ordította. Már megbocsáss, nevetgélt az Első Orrszarvú, miért lennél éppen te? Nézz rám! Páncél fedi egész testemet, messze földön híres tülkeimről nem is beszélve. Ki lenne nálam méltóbb királya az állatoknak, ha nem én? Hát igen, Bonifaciusom, az orrszarvú nem éppen ékesszólásáról híres. Mondd csak, te páncélos lovag, húzta fel ínyét kétértelműen az Első Oroszlán, mivel is táplálkozol? Hogyhogy mivel, horkant fel meglepetten az Első Orrszarvú. Füvekkel, természetesen. Hát ez az, röhögött az Első Oroszlán, képzelem, mit szólnak majd az állatok, ha megtudják, hogy egy növényevő akar a királyuk lenni. A királysághoz elsősorban vérszomj szükségeltetik, ami benned, már megbocsáss, de nincs meg. Én a békét hozom az állatvilágnak, harsogta az Első Orrszarvú. Nem lesz több öldöklés! Mindenki békésen él majd egymás mellett. És aki ellenszegül, azt széttaposom, felöklelem, péppé zúzom! A varázsló lehorgasztott fejjel somfordáit el. És ugyanezt látta, amerre járt. A Zsiráf azon fáradozott, hogy megtegye azt a bizonyos kis lépést az állatiság számára, azaz hogy elérje, és ha lábával nem is, bár nyelvével megérintse a Holdat. A zebra divatdiktátor akart lenni, a sakál operaénekes, a krokodil díjbeszedő, a kafferbivaly mecénás, és így tovább. A varázsló akkor döbbent meg igazán, amikor a folyóhoz közeledve a lantszarvú és lóantilopok hatalmas csapatát pillantotta meg egymással szemben. Miénk a gázló, pengették a lantszarvúak. Bitorlók, nyihogtak vissza a lóantilopok. És a két sereg összecsapott. A varázsló rémülten nézte a növényevők elkeseredett küzdelmét. Nem bírta tovább. Szaladni kezdett, bele a kelő éjszakába. De akármerre vette útját, mindenütt csak felfordulásra lelt. A hajnal már jó ideje simogatta az égbolt homlokát, amikor a varázsló, erejének végét érezve, megállt az erdő szélén. Égre emelte tekintetét és így szólt: Nyamyé, látod ezt? Látod, mit tesznek az állatok? És közben elfelejtik, mi a dolguk. Ó Nyamyé, miért van ez így? Kérdéseire azonban csak a vadon csöndje volt a válasz. Drága barátom, látod, a varázsló még ekkor sem ébredt rá kérésének végzetes voltára. Nem fogta fel, hogy a gondolkodás ajándékával együtt az emberek nagy átkát, a hibák bányáját is megkapták az állatok. Habár ezen nem is csodálkozom, hiszen ha valaki egy pillantás alatt a feje tetejére állítja a világot, érthető, hogy nem bír a jobbik eszévei gondolkozni. Szerencsére azonban a varázslónak maradt annyi sütnivalója, amiből egy mentöötlet kitelt. Visszatért a tisztásra, ahol korábban Nyamyével, az istennel találkozott. Nyamyé, jelenj meg, kiabálta szinte sírva. Mi történt? Az isten ugyanazon a rönkön üldögélt, és mesteri módon megfaragott szobrát nézegette. A varázsló belekezdett a történetbe, de az isten leintette. Hagyd, tudom. Szelíd mosollyal az emberre nézett. Most is ugyanúgy gondolod, ahogy annak előtte? Nem, nem, Nyamyé, tévedtem, belátom, hadarta szegény varázsló. Valóban belátod? A varázsló hallgatott Nos, úgy döntöttem, hogy visszacsinálom a dolgot, szólt Nyamyé, az isten. De figyelmeztetlek, ne ártsd bele magad többé olyan dolgokba, amikről nem tudhatsz. Az imént arra panaszkodtál, hogy az állatok elfelejtik, mi a dolguk. És te? Te nem felejtettéi el valamit? A varázsló térdre hullott az isten előtt. Neked adom ezt a szobrot, emlékeztetőül. Most pedig eredj. A varázsió felpillantott, de Nyamyé, az isten, már nem volt ott. Csak faragott szobra állt a rönkön. A varázsló felállt, magához ölelte a szobrot, és elindult hazafelé.

Hát így történt, kedves barátom. Az állatok visszavedlettek azokká, akik mindig is voltak. Az afrikai népek pedig felfedezték maguknak a faragott istenszobrokat. Szükségük is volt rájuk, ugyanis attól a naptól kezdve élő ember nem találkozott többé Nyamyével, az istennel. Ott maradtak viszont emlékeztetőül a szobrok, hogy senki se feledkezzen meg arról, mi is a dolga. Persze a dolgok időnként másképp alakultak, de hát, mint már említettem, az ember a hibák bányája. Még egy kupa bort, kedves Bonifaciusom?

* Erasmusnak a hoacinra vonatkozó állítása téves, ugyanis a nevezett madár nem Afrikában, hanem Dél-Ameríkában él (a szerkesztő).

Megjelent a Cimbora 2004/8-as számában