A Kisebbik és a Nagyobbik lekvárt kanalaznak egy-egy szelet kalácsra a befőttesüvegből. Az üvegen címke: Barack, 2012.

– Mama, ez a barack nagyon finom! A ti kertetekben termett?

– Nem, a mostani kertünk nagyon kicsi, ott csak né­hány zöldség terem meg. És földieper. De ezt a barackot a piacon vettem. Úgy vettem észre, nektek ez a kedven­cetek.

– Mama, neked melyik volt a kedvenc lekvárod kis­lánykorodban?

– A vörösáfonya-lekvár. Az sem a kertünkben nőtt, de Édesanyám minden évben főzött azért a családnak. Van is erről egy igaz történetem, elmeséljem?

A válasz hangos igenlés – és némi kanálcsörömpölés a befőttesüveg peremén, ahogy közben tovább fogy a baracklekvár.

A kertünkben sokféle gyümölcs termett: alma, kör­te, többféle szilva, ribizli, egres, málna, szőlő. Mindig vettünk még melléjük a piacról fekete és vörös áfonyát - ezeket a közeli hegyek oldalában szedték az arra járók. Emellett gombát és tökmagot is szárítottunk. Édesanyám szárított gombából és tökmagból olyan hamis húslevest tudott főzni, hogy senki meg nem mondta volna: az a leves húst nem látott.

A kamránk óriási volt, ha a mai tömbházlakásokéhoz hasonlítjuk. Két oldalán, faltól falig és gerendáig, szé­pen faragott polcok álltak, rajtuk fehér gyapotból szőtt terítők, horgolt csipkével a szélükön. Külön polc járt a savanyúságnak, paradicsomlének, zöldpaszulynak, zöld­borsónak, hiszen akkor nem volt hűtőláda vagy bolti konzerv, sőt, nálunkfelé villany is csak néhány órát volt naponta. Mindig külön raktuk a szörpöket, lekvárokat, fel is címkéztük őket, ráírtuk az évszámot, és hogy mi van az üvegben.

Amikor lehetett, segédkeztünk a szüretelésnél, igaz, néha a még éretlen gyümölcsöket is kóstolgattuk. Anyám mondogatta is, hogy ne együnk annyi zöld egrest, mert hascsikarás lesz a vége, de nem nagyon hallgattunk rá, amíg be nem igazolódott a jóslata. A hasonló kalandok után egy-két napig nem nagyon volt kedvünk semmit enni, csak támolyogtunk fel-alá a házban, vagy hever­tünk az ágyban, hasunkon kendőbe bugyolált meleg fe­dőkkel. Ez volt a gyógymód, meg a köménymagból és mentából főzött tea.

Nekem mindig különösen nagy csábítás volt a birsalmakompót. Igazi vanília, fahéj és szegfűszeg volt benne. De a birsalmasajt, a meggy- és málnaszörp, legfőkép­pen pedig a vörösáfonya-lekvár tett leginkább próbá­ra. Ugyanis mindezeket, persze, tilos volt kóstolgatni – Édesanyám csak reggelinél-ebédnél-vacsoránál bontott meg belőlük néha.

– De azért ti beosontatok a kamrába, amikor Zsuzsi mama éppen nem volt ott?

– Igen, néha beosontunk. Már az illatért és a látvá­nyért is megérte. De volt, amikor az illatnál többet sze­rettünk volna, ez a történet is erről szól. Tovább mon­dom, jó?

Egyik délben éppen hazaértünk az iskolából, gyorsan megebédeltünk, és én kitaláltam, milyen jó lenne meg­kóstolni a vörösáfonya-lekvárt. Ki is cipeltem a kamrából vigyázva – nagy volt az üveg, legalább háromlitres. Testvéreim már mindhárman kiskanállal a kezükben vártak, körülállták az üveget. Óvatosan leszedtük a celofánt, és elkezdtük a kanalazást.

– Csak egy fél kiskanállal, mert az nem látszik!

Kicsit később:

– Nem járja, a tied majdnem tele volt, akkor én is pó­tolom!

Addig-addig ment ez így, hogy fél üveg lekvár odalett.

Ekkor érkezett haza Édesapánk. Kicsit meghökkent a látványtól, ami fogadta: négy torkos kislány maszatosan veszekszik a lekvár fölött, amiből tilos lett vol­na enni. Nézett minket egy pillanatig, aztán elkacagta magát. Nekünk csak ennyi kellett – neki is osztottunk egy kiskanalat, és felszabadultan kanalaztunk tovább. Együtt dicsértük a lekvárt, nagyokat kacagtunk, és bizony az üveg alján alig maradt valamennyicske, amikor leállítottuk magunkat. Most már csak Édesanyánk nem volt bűnrészes, és kissé szorongva vártuk, mit fog szólni ehhez az egészhez. Édesapánk azt mondta, az igazat meg kell mondani, és a tetteink következményeit is vál­lalni kell mindig, bármilyen körülmények között. Persze, nem volt könnyű előállni ilyesmivel – az igazmondás kötelessége pedig épp rám hárult, egyrészt mert már régen „ízkirályné" volt a becenevem, másrészt meg az én ötletem volt most is az egész, és a kamrából is én hoztam ki az üveget.

Ahogy Édesanyám belépett az ajtón, eléje szaladtam, és egyszuszra kezdtem mondani:

– Megettük a vörösáfonya-lekvárt, de még maradt egy kicsi, és tudd meg, nemcsak mi ettünk belőle, hanem Apukisasszony is segített!

Édesanyám végignézett rajtunk és Apukisasszonyon, aztán csak annyit mondott:

–Mosakodjatok meg, mert a bűnjel rajtatok van, és váljék egészségetekre! Remélem, megússzátok hasfájás nélkül.

A reménye teljesült, mert kutyabajunk sem volt ezút­tal, és még egy új szó is bevonult a családi szókincsbe: az Apukisasszony.

– Jóska tata azért megvédett volna, ugye, ha Zsuzsi mama nagyon megharagszik?

– Hát biztosan. Ő is benne volt az összeesküvésben.

– Nagyon viccesen nézhettetek ki fülig lekvárosan.

– Igen, szerintem ezért mulattak olyan jól a dolgon a szüleink is. De azt azért tudtuk jól, hogy ez egyszeri, kivételes alkalom. Minden nap nem játszhattuk volna el ugyanezt.

– Biztos azért is emlékszel most ilyen jól rá. Meg az Apukisasszony miatt. Megyek, le is rajzolom neked, hogy képzelem. Copfot rajzolhatok neki, ugye?

Megjelent a Cimbora 2013/8-as számában