Figyelni

Nyugodt vagyok, derűs és hallgatag.

A mellkasomban más verse dobol.

Színes ruhában kölcsönkért szavak

néznek a házak ablakaiból.

Égnek a lámpák, meglódul a szél,

ha kifut a világból, megtalál.

Élek, talán akad még pár esély:

lobogj te lélek, féltett gyertyaszál.

Lobogj, én közben tovább álmodom,

hogy ébredek, és kilenc óra van,

és könnyűszerrel túlteszem magam

lélek-emésztő rutindolgokon,

mert alig várom, hogy valóra váljak,

megálmodott legyek, ne csak valódi:

szeretnék istenien folytatódni,

mint mesemondóknál a messzi tájak.

De önuralomból most sincs elég.

A dél sem múlt el, más irányba mentem,

mint amit kiválasztottam elébb –

az álomért pedig semmit se tettem.

Nézem az eget – hátha jól van így –

ha jó nem, legalább rossz sem esett.

Halvány a nap, de addig sem vakít

s nem gyöngít el a nagy igyekezet,

hogy még egy elképesztő rizshegyen

vasakarattal átrágjam magam.

Lassanként sehol sem ül a szivem,

kis teste teljesen anyagtalan –

és nem tudom, hogy levegő vagyok,

vagy gyertyafény, vagy mesebeli táj,

hegyek omolnak, vagy csak csont ropog –

érteni nem, de figyelni muszáj.