Nyugodt vagyok, derűs és hallgatag.
A mellkasomban más verse dobol.
Színes ruhában kölcsönkért szavak
néznek a házak ablakaiból.
Égnek a lámpák, meglódul a szél,
ha kifut a világból, megtalál.
Élek, talán akad még pár esély:
lobogj te lélek, féltett gyertyaszál.

Lobogj, én közben tovább álmodom,
hogy ébredek, és kilenc óra van,
és könnyűszerrel túlteszem magam
lélek-emésztő rutindolgokon,
mert alig várom, hogy valóra váljak,
megálmodott legyek, ne csak valódi:
szeretnék istenien folytatódni,
mint mesemondóknál a messzi tájak.

De önuralomból most sincs elég.
A dél sem múlt el, más irányba mentem,
mint amit kiválasztottam elébb –
az álomért pedig semmit se tettem.
Nézem az eget – hátha jól van így –
ha jó nem, legalább rossz sem esett.
Halvány a nap, de addig sem vakít
s nem gyöngít el a nagy igyekezet,

hogy még egy elképesztő rizshegyen
vasakarattal átrágjam magam.
Lassanként sehol sem ül a szivem,
kis teste teljesen anyagtalan –
és nem tudom, hogy levegő vagyok,
vagy gyertyafény, vagy mesebeli táj,
hegyek omolnak, vagy csak csont ropog –
érteni nem, de figyelni muszáj.

Megjelent a Cimbora 2007/6-os számában