Fehér papír. Egy régi kép, a hómező jön be.

Lépeget halálos-puhán körbe.

Mint a lonc, nő bennem az árnyék.

Leírt pár szavam szélfútta, üres kalpag,

Telt-űrtele, reszkető vonal csak,

Alom, melyet lakója elhagyott.

Folyó jegébe fagyott rossz farok.

Ők: Eddigedből csupán a borzalom hiányzik,

Rongyaidon a semmi átvilág-lik,

Hogyan lett ez szóban-lábalás, beszély

helyett araszolás?

Mondom nekik, valamiféle köszönés kell,

Persze távolról sem olyan, midőn el-,

Mert arra lenne Nóta, így, nagy N-nel

Hogy nem mondom, el-, csak, hogy vissza-,

Köszönésnek ez, így, lenne tiszta.

Egy fejként a polcra néznek máris,

Intik, hogy ez a vers-angyal, a Gábris.

Te hol vagy? – csöppen a mészbe oltott részvét,

Egyre halványlok, görnyedésem hét-rét.

Vagy azt lehetne, póbálkozom ismét,

Kotorászva, kudarcaim üszkét.

Úgy mímelni köszönést,

Mint nyugalmas őszölést.

Az ember tesz-vesz, nem vadulva,

Mint medvetavasz és -nyár után,

Valamii érésre várva tán,
Magát így fél-meddig nyújtva túlra.

Ők: Mindenki magán-kör szerint

Járja körül az egyszerit.

Azt sem akarjuk mondani,

Hogy ez távolról Tradoni.

Szorul nyakam körül a szavaknak örve,

Fuldoklom mondásom kerekébe törve.

Ők: Tudod mit, doktor?

Írd ezt az el-s-vissza-ságolász,

Az ősz-befőttként ellevést,

S a hóban szabad-lábalást.

Legyen e szóban-reszketés

Amolyan mintha-köszönés,

Mely ránk és rád köszön és...

Megjelent a Cimbora 1999/2-es számában