Cimbirodalom
Egyszer egy gondolatolvasó koalamackó, vándorútja során, elérkezett egy erdőszélre, és ott felmászott egy kőrisfára. Tetszett neki a kőrisfa, meg kíváncsi is volt rá. Ilyen fára eddig még sosem mászott. Ahonnan jött, ott másféle fák nőttek az erdőben.
Tikkasztó nyári dél volt. A dombháton, az erdőszél nyújtotta árnyékban egy birkanyáj delelt. A nyájhoz tartozott száznégy birka, két kutya meg egy szamár. Nem volt nagy nyáj, a szamárra tán szükség sem volt. Azt a kis batyut a kevés elemózsiával a pásztor is könnyen elbírta volna. De a pásztor úgy gondolta: egy juhnyáj akkor az igazi, ha tartozik hozzá szamár is. A szamár a régi időkből maradt meg, amikor még több százra rúgott a birkák száma. Legeltetésükhöz messzi vidékeket kellett bejárni nagy batyuval. Régi szép idők. Azóta kicsit összement minden.
Tulajdonképpen maga a pásztor is a nyájhoz tartozott, de ő nem így tudta. Ő úgy tudta: a nyáj tartozik hozzá. Jó pásztornak tartotta magát, aki szereti a nyáját, mert rendesen őrizte a juhokat. Reggel és este megfejte őket, tavasszal lenyírta a gyapjúkat, időről-időre pedig kiválasztott közülük néhányat, majd egy éles, nagy késsel megölte, megnyúzta és feldarabolta őket. Hitte: egy szerető, jó pásztornak így kell tennie.
Ami a juhokat illeti, ők meg voltak győződve, hogy minden hozzájuk tartozik, minden értük van: pásztor, kutyák, szamár, még a dús füvű legelő is. Ha egyszer ők vannak többségben, ha már körülöttük forog minden. Elnéző megadással tűrték a kutyák futkosását és csaholását a széleken. Még akkor sem sértődtek meg, ha azok hozzá-hozzákaptak valamelyik lemaradozóhoz. A szolganép fontoskodása – vélték. Így akarnak érdemeket szerezni a pásztor előtt. Hogy a pásztor kimondottan értük van, az nem is volt kétséges előttük. Minden cselekedete róluk szól, az ő érdekükben történik, az ő kényelmüket szolgálja. A megölésekről, megnyúzásokról, feldarabolásokról nem tudtak, nem a szemük előtt zajlott. A szamárral nem törődtek, nem tartották sokra. Kényelmük szempontjából közömbös, s jobban szereti a fűnél a bogáncsot. Buta szamár.
A kutyák meg voltak győződve, hogy nélkülözhetetlenek. Rajtuk múlik minden, csak általuk mennek rendben a dolgok. Ők a társaság összetartói és mozgatórugói. Egyszerre.
Ha ők nem lennének, szétszéledne az egész nyáj. Vagy bolondfelé mennének a juhok, nem arra, amerre muszáj. Nélkülük még legelni sem tudnának a kerge birkák úgy, ahogy azt kell: zárt sorokban, fegyelmezetten. Kulturáltan, kussolva. A pásztort szerették, de azért tisztában voltak vele: ahogy ők futkosnak a birkák körül, arra a pásztor sosem lenne képes. Jó ember, jó ember, de nélkülük tehetetlen. Egy nagy gyermek. Szeretni kell őt, figyelni, mit akar, hogy segítségére lehessenek.
A szamár sztoikus volt. Elfogadta, hogy ő meg a pásztor meg a kutyák meg a juhok valamiképpen összetartoznak – ebben a sorrendben! –, de nem tulajdonított túl nagy fontosságot az egésznek. Ettől több bogáncs még nem nő a réten, s a batyut is mindig cipelnie kell valakinek. Az volt a véleménye, hogy túl komolyan veszi magát mindenki. Ettől nem bír nyugton ülni a fenekén senki. Sürögnek-forognak juszt, tesznek-vesznek feszt, nagy cécót rendeznek a semmiért. Holott a csendes, átgondolt merengés az igazi, az elmélyült mélázásnak párja nincs. Ennek meg ő a mestere. Itt áll a példakép, de senki nem vesz példát róla. Hülyék!
A farkas ott lapult a fűben, a szomszédos domboldalon, és sóváran figyelte a birkanyájat. (A domboldalon kívül még a mesében is lapult. Lupus in fabula.) Tulajdonképpen a farkas is a nyájhoz tartozott, farkasi minőségben. A juhokhoz tartozik mindig farkas is, de a pásztorok ezt nem fogadják el. A juhok sem, a kutyák sem. Még a szamár sem. A farkas ellenben azon a nézeten volt, hogy ő meg a juhok szorosan összetartoznak. Neki legelnek, neki híznak jó kövérre. Különben kinek? Ő és a juh: két test, egy lélek. Hadd legyenek egy test, egy lélek. A farkas lelkiember volt.
A gondolatolvasó koalamackó sehogyan sem tartozott senkihez. Nem erről a vidékről származott. Nem is ismerte senki. Nem is illett ide. Nem passzolt a tájhoz. De itt volt.
Ami őt illeti, rokonszenvesnek találta az egész társaságot. Két vén ürü meg a vezérkos ugyan elég mokányul meresztették rá gülüszemüket, de a sok kis ugrándozó bárányka igazán kedves volt. A többiek is érdekesnek bizonyultak a maguk nézeteivel, vélekedéseivel, meggyőződéseivel. Nem volt elvesztegetett idő egy darabig a közelükben tartózkodni.
A nap lassan túljutott a delelőn. Mintha csak ez lett volna a jel, megmoccant az idő. Mintha csak erre várt volna, készülődni kezdett valami. Valaminek eljött az ideje, valami történni akart. Nemsokára eseménydús lesz a környék. Nemsokára izgalommal telítődik a táj.
A gondolatolvasó koalamackó ezt nem várta meg. A heveskedések nem érdekelték. A szilaj akciók untatták. Ha sok a mozgás, kevés a gondolat. Ő pedig gondolatolvasó koalamackó volt.
Lekászálódott a kőrisfáról, és folytatta útját. Úgy találta, különleges élményekkel gyarapodott. Úgy érezte, érdekes benyomásokra tett szert. Nem egyhangú hely egy ilyen kőrisfa. El lehet tölteni egy darabig rajta az időt. Csakúgy, mint az eukaliptuszon.
Fára mászni jó.
Megjelent a Cimbora 2007/1-es számában
Lidérces históriák (részletek)
Cimbirodalom
Fene tudja, hogy van ezekkel a lüdérckékkel, sehogy sem lehet kiigazodni rajtuk. A tegnap is mi történt? Fel akarok menni a legjobb barátomhoz, amilyen barom ő is, pont a tizediken lakik, hát mondok: hadd megyek a lifttel. Le is hívom hamarjában, be is szállok ügyesen, s már éppen akarnám nyomni a gombot, amikor nyílik a liftajtó, s hát egy lüdércke áll előttem, hogy hát ő is lifttel szeretne jönni, s legyek szíves, engedjem be – Molnár Vilmos meséi