Egyszer egy gondolatolvasó koalamackó, vándorútja során, elérkezett egy erdőszélre, és ott fel­mászott egy kőrisfára. Tetszett neki a kőrisfa, meg kí­váncsi is volt rá. Ilyen fára eddig még sosem mászott. Ahonnan jött, ott másféle fák nőttek az erdőben.

Tikkasztó nyári dél volt. A dombháton, az er­dőszél nyújtotta árnyékban egy birkanyáj delelt. A nyájhoz tartozott száznégy birka, két kutya meg egy szamár. Nem volt nagy nyáj, a szamárra tán szükség sem volt. Azt a kis batyut a kevés elemózsiával a pásztor is könnyen elbírta volna. De a pásztor úgy gondolta: egy juhnyáj akkor az igazi, ha tartozik hozzá szamár is. A szamár a régi időkből maradt meg, amikor még több százra rúgott a birkák száma. Legeltetésükhöz messzi vidékeket kellett bejárni nagy batyuval. Régi szép idők. Azó­ta kicsit összement minden.

Tulajdonképpen maga a pásztor is a nyájhoz tartozott, de ő nem így tudta. Ő úgy tudta: a nyáj tartozik hozzá. Jó pásztornak tar­totta magát, aki szereti a nyáját, mert rendesen őrizte a juhokat. Reggel és este megfejte őket, tavasszal lenyírta a gyapjúkat, időről-időre pedig kiválasztott közülük néhányat, majd egy éles, nagy késsel megölte, megnyúzta és feldarabolta őket. Hitte: egy szerető, jó pásztornak így kell tennie.

Ami a juhokat illeti, ők meg voltak győződve, hogy minden hozzájuk tartozik, minden értük van: pásztor, kutyák, szamár, még a dús füvű legelő is. Ha egyszer ők vannak többségben, ha már körülöttük forog minden. Elnéző megadással tűrték a kutyák futkosását és csaholását a széleken. Még akkor sem sértődtek meg, ha azok hozzá-hozzákaptak valame­lyik lemaradozóhoz. A szolganép fontoskodása – vél­ték. Így akarnak érdemeket szerezni a pásztor előtt. Hogy a pásztor kimondottan értük van, az nem is volt kétséges előttük. Minden cselekedete róluk szól, az ő érdekükben történik, az ő kényelmüket szolgálja. A megölésekről, megnyúzásokról, feldarabolásokról nem tudtak, nem a szemük előtt zajlott. A szamár­ral nem törődtek, nem tartották sokra. Kényelmük szempontjából közömbös, s jobban szereti a fűnél a bogáncsot. Buta szamár.

A kutyák meg voltak győződve, hogy nélkülözhe­tetlenek. Rajtuk múlik minden, csak általuk mennek rendben a dolgok. Ők a társaság összetartói és moz­gatórugói. Egyszerre.

Ha ők nem lennének, szétsz­éledne az egész nyáj. Vagy bolondfelé mennének a juhok, nem arra, amerre muszáj. Nélkülük még leg­elni sem tudnának a kerge birkák úgy, ahogy azt kell: zárt sorokban, fegyelmezetten. Kulturáltan, kussolva. A pásztort szerették, de azért tisztában voltak vele: ahogy ők futkosnak a birkák körül, arra a pásztor sosem lenne képes. Jó ember, jó ember, de nélkülük tehetetlen. Egy nagy gyermek. Szeretni kell őt, figyel­ni, mit akar, hogy segítségére lehessenek.

A szamár sztoikus volt. Elfogadta, hogy ő meg a pásztor meg a kutyák meg a juhok valamiképpen összetartoznak – ebben a sorrendben! –, de nem tulajdonított túl nagy fontosságot az egésznek. Et­től több bogáncs még nem nő a réten, s a batyut is mindig cipelnie kell valakinek. Az volt a véleménye, hogy túl komolyan veszi magát mindenki. Ettől nem bír nyugton ülni a fenekén senki. Sürögnek-forognak juszt, tesznek-vesznek feszt, nagy cécót rendeznek a semmiért. Holott a csendes, átgondolt merengés az igazi, az elmélyült mélázásnak párja nincs. Ennek meg ő a mestere. Itt áll a példakép, de senki nem vesz példát róla. Hülyék!

A farkas ott lapult a fűben, a szomszédos domb­oldalon, és sóváran figyelte a birkanyájat. (A dombol­dalon kívül még a mesében is lapult. Lupus in fabula.) Tulajdonképpen a farkas is a nyájhoz tartozott, farkasi minőségben. A juhokhoz tartozik mindig farkas is, de a pásztorok ezt nem fogadják el. A juhok sem, a ku­tyák sem. Még a szamár sem. A farkas ellenben azon a nézeten volt, hogy ő meg a juhok szorosan össze­tartoznak. Neki legelnek, neki híznak jó kövérre. Különben kinek? Ő és a juh: két test, egy lélek. Hadd legyenek egy test, egy lélek. A farkas lelkiember volt.

A gondolatolvasó koalamackó sehogyan sem tar­tozott senkihez. Nem erről a vidékről származott. Nem is ismerte senki. Nem is illett ide. Nem passzolt a tájhoz. De itt volt.

Ami őt illeti, rokonszenvesnek találta az egész társaságot. Két vén ürü meg a vezérkos ugyan elég mokányul meresztették rá gülüszemüket, de a sok kis ugrándozó bárányka igazán kedves volt. A többiek is érdekesnek bizonyultak a maguk nézeteivel, véleke­déseivel, meggyőződéseivel. Nem volt elvesztegetett idő egy darabig a közelükben tartózkodni.

A nap lassan túljutott a delelőn. Mintha csak ez lett volna a jel, megmoccant az idő. Mintha csak erre várt volna, készülődni kezdett valami. Valaminek eljött az ideje, valami történni akart. Nemsokára eseménydús lesz a környék. Nemsokára izgalommal telítődik a táj.

A gondolatolvasó koalamackó ezt nem várta meg. A heveskedések nem érdekelték. A szilaj akciók un­tatták. Ha sok a mozgás, kevés a gondolat. Ő pedig gondolatolvasó koalamackó volt.

Lekászálódott a kőrisfáról, és folytatta útját. Úgy találta, különleges élményekkel gyarapodott. Úgy érezte, érdekes benyomásokra tett szert. Nem egy­hangú hely egy ilyen kőrisfa. El lehet tölteni egy dara­big rajta az időt. Csakúgy, mint az eukaliptuszon.

Fára mászni jó.

Megjelent a Cimbora 2007/1-es számában