Archívum ARCHÍVUM Facebook Link Fej shape shape shape shape shape
Leena Krohn

Leena Krohn

Nyár és gravitáció

(Kesä ja painovoima)

Cimbirodalom

Leena Krohn Szfinx vagy robot (Sfinksi vai robotti) című elbeszélésgyűjteményének filozofikus-tudományos-fantasztikus történetei kilógnak a mese keretei közül, a gyermek és a felnőtt között lezajló párbeszédek olyan témákat dolgoznak fel, mint a téridő és a fekete lyukak természete, a gravitáció, az idő, a párhuzamos világok, álom és valóság viszonya.
A 2021. áprilisi és májusi Cimborában már olvashattatok a kötet írásaiból, most egy elgondolkodtató kis történettel folytatjuk a Leena Krohn világával való ismerkedést.

Nyár és gravitáció
Kusztos Júlia illusztrációja

Késő augusztusban, amikor az ég majdnem teljesen felhőtlen, apa, Lídia és Sulevi kirándulni indultak. Messzi vidékre tartottak, egy kis domboldalra, ahol apa barátja, Siirak doktor élt. A csillagvizsgáló tornyába költözött, amelyet már évek óta épített, és végre készen állt.
A nyár utolsó vagy az ősz első napja volt. Az estét várták, hogy megfigyelhessék a Föld mellett elhaladó üstököst. Amikor saját csillagjuk végre alámerült nyugaton, az idegen kis napok felragyogtak a domb fölött, ők pedig felmásztak a csillagvizsgálóba.
– Ez az üstökös csak 15 millió kilométerre van tőlünk – szólalt meg Siirak.
– Szerintem az nem „csak” – mondta Lídia.
– Az bizony „csak”. Az űrben minden olyan távol van egymástól, hogy 1000 millió kilométer is „csak” – magyarázta Siirak.
– Miért vannak olyan távol egymástól? – kérdezte Lídia.
– A világegyetem tágul. Az ősrobbanás óta a csillagok egyre csak távolodnak egymástól – válaszolta a doktor.
Lídia számára ez szomorúnak tűnt. Így a csillagok napról napra magányosabbakká válnak.
– És mikor hagyják abba a távolodást? – kérdezte.
– Jaj, ne is mondd – válaszolta szórakozottan Siirak. – Páran azt gondolják, hogy eljön majd az idő, amikor a világegyetem újra szűkülni kezd.
– Szóval valamikor nagyon apró volt? – kérdezte Lídia.
– Apróbb, mint egy mazsola. De mégis benne volt minden – válaszolta Siirak. – És nagyon, nagyon forró volt.
Lídia a világmindenség mazsolájára gondolt, amiből az összes hold, nap és csillagok származtak. Ez volt a legcsodálatosabb dolog, amit valaha hallott. Meg akarta kérdezni, hogy honnan jelent meg a mazsola, és miért kezdett el mértéktelenül duzzadni. És ha valaki megette volna? Akkor nem létezne semmi, és az a valaki megégette volna a száját és felrobbant volna.
Sulevi szakította meg a gondolatait:
– Mi van 1000 millió kilométerre?
– A Proxima Centauri, a Naphoz legközelebb lévő állócsillag – válaszolta a doktor.
Lídia belenézett a távcső okuláréjába. Aztán Sulevi is. Az elején csak ködfelhőket láttak, de a doktor azt mondta, hogy az a Tejút, és minden ködrészecske egy csillag, hasonló a Naphoz, vagy még annál is nagyobb. Lídiának úgy tűnt, hogy mind kapcsolódnak egymáshoz, és azon tűnődött, hogy doktor Siirak talán kicsit félreértette a dolgokat. De a doktor azt mondta, a csillagok egymástól fényévekre vannak, csak ezt éppen nem látni a távcsővel. És a fényév olyan hatalmas távolság, hogy az ember soha nem tehet meg akkora utat. Lídia nehezen értette, hogy egy év hogyan lehet távolság.
 – Ez a dolgok rendje – mondta Siirak. – A fényév a távolság, amelyet a fény egy év alatt tesz meg. A földi év a Nap körül megtett távolság, és a gravitáció adja. Gravitáció nélkül nem lennének évszakaink. De így egészen biztosak lehetünk benne, hogy a nyár újból elérkezik.
– Ez igazán jó! – lelkesedett Lídia.
Siirak megmutatta nekik a Proxima Centaurit. Semmivel sem volt több, mint egy fényes pötty. De az üstökös ragyogott és fénylett, még ha Siirak azt is mondta, hogy csak egy piszkos jégdarab. Akkor is hihetetlenül szép volt. Látták a fénycsóváját. Messziről érkezett és messzire ment. A Proxima Centaurit bármikor megnézhették, ha akarták, de az üstököst máskor nem láthatták volna. Évszázadok múlva tér vissza csak, amikor ők már nem  léteznek. Lídia szerint ez nem teljesen tisztességes.
Évszázadok, évezredek, vagy évmilliók múlva más emberek vagy élőlények nézik majd. És Lídia anyára gondolt, aki az üstökösnél is távolabbra ment, és aki soha nem tér vissza.
– Mi a gravitáció igazából? – kérdezte Lídia.
– Az anyag tulajdonsága. Azért maradunk a földön, mert ennyire aprók vagyunk, a Föld pedig hatalmas – válaszolta doktor Siirak. – Miatta tudunk sétálni, állni és feküdni. És miatta mondhatjuk azt, hogy alattunk a föld és felettünk az ég, még ha igazából nem is létezik alul és fölül.
– Ilyen egyszerű volna? – kérdezte Lídia.
– Egyáltalán nem egyszerű – válaszolta Siirak.
– Cyrus Teed úrnak biztosan más magyarázata lenne rá – mondta apa és Lídiára kacsintott.
– Milyen magyarázata? – kérdezte Lídia.
– Hogy a centrifugális erő tart bennünket a földön – mondta apa. 
– Ne tanítsd badarságokra a gyereket – vonta fel a doktor vastag szemöldökét.
– Gondolkodni tanítom – válaszolta apa.
– De nem tud a gravitáció hébe-hóba, csak egy apró pillanatra elengedni? – kérdezte Sulevi.
– Nem tud – mondta a doktor. – Vannak a természetnek törvényei, amelyek rendíthetetlenek. Egy pillanatig gondolkodott, majd hozzátette: – Már amennyire tudjuk.
– De ha mégis megtörténne – erősködött Sulevi –, mi lenne velünk?
– Természetesen egyenesen az ég felé zuhannánk, mint a kövek – mondta Lídia.
– Vagy felemelkednénk – mondta apa. – A kettő ugyanaz.
– Nem, amennyiben a gravitációs erő nulla, lebegünk – magyarázta a doktor. – Az asztronauták megtapasztalták ezt. Sokak szerint egyedülálló élmény.
– Én is lebegtem – mondta Lídia. – Álmomban.
– Az álom nem számít – mondta Sulevi. – És nem is lenne túl előnyös állandóan repülni.
– Nem – ismerte el Siirak. – Teljesen más élőlények lennénk, ha ilyen körülmények közé születtünk volna. Nem élhetünk a Föld és a gravitáció nélkül.
Reggel újból csak egyetlen csillagot láttak. Minden mást elhalványított a fénye. A reggelit tálcán vitték ki a napsütésre, a csillagvizsgáló lépcsőire, müzlit ettek és kakaót ittak. Lídia biztosan ült a lépcsőn, a kakaó a csészében maradt, a csillagvizsgáló pedig rendíthetetlenül állt a domboldalon. Minden úgy volt, ahogy lennie kellett.
Lídia érezte az éjszaka maradványait a kőlépcsők hűvösén és a Nap melegén. Most, hogy az ősz elérkezett, távolodni kezdenek a Napjuktól, egészen a téli napéjegyenlőségig. De azután újból egyre közelebb keringenek majd forró szeméhez. Lídiának eszébe jutott egy dal, amely így szól:
 
Mag vagyok, és bízom a Napban,
magamba gyűjtöm az új tavaszt.
Amit a hó alatt titokban tervezek,
Virágzó jövőt fakaszt.
 
Magában dudolászta a csillagvizsgáló lépcsőjén. Az aratógép lassan gurult végig a mezőn, és begyűjtötte az aranyló kalászokat.
– Most gazdagok vagyunk – mondta apa. – Kaptunk a csillagok és a gabona aranyából is.
De Sulevi megkérdezte:
– És ha a gravitáció egyszer csak, csupán egyetlenegy pillanatra enyhítene a szorításán? Valahol a Földön talán létezik egy ilyen hely...
 
Kusztos Anna fordítása
 
Megjelent a Cimbora 2021/6-os számában

Éjjeli váltás

Leena Krohn

Éjjeli váltás

Yövuoro

Cimbirodalom

Leena Krohn Szfinx vagy robot (Sfinksi vai robotti) című elbeszélésgyűjteményének filozofikus-tudományos-fantasztikus történetei kilógnak a mese keretei közül, a gyermek és a felnőtt között lezajló párbeszédek olyan témákat dolgoznak fel, mint a téridő és a fekete lyukak természete, a gravitáció, az idő, a párhuzamos világok, álom és valóság viszonya. A következő hónapokban a Cimbora lapjain bebarangoljuk a Krohn által feltérképezett lehetséges világokat, és útravalóként, hamuban sült pogácsa helyett, ezzel a gondolattal tarsolyunkban indulunk neki: „Minden, ami nem lehetetlen, előbb vagy utóbb megtörténik. De néha még a lehetetlen is.”

Read More
Az ördögi leves

Leena Krohn

Az ördögi leves

(Paha keitto)

Cimbirodalom

Leena Krohn Szfinx vagy robot (Sfinksi vai robotti) című elbeszélésgyűjteményének filozofikus-tudományos-fantasztikus történetei kilógnak a mese keretei közül, a gyermek és a felnőtt között lezajló párbeszédek olyan témákat dolgoznak fel, mint a téridő és a fekete lyukak természete, a gravitáció, az idő, a párhuzamos világok, álom és valóság viszonya. A következő hónapokban a Cimbora lapjain bebarangoljuk a Krohn által feltérképezett lehetséges világokat, és útravalóként, hamuban sült pogácsa helyett, ezzel a gondolattal tarsolyunkban indulunk neki:  „Minden, ami nem lehetetlen, előbb vagy utóbb megtörténik. De néha még a lehetetlen is.”    

Read More