Az esemény

Nagyon unalmas dolog reggel felkelni és kimászni az ágyból egy egész napra. Ma a reggelinél egy csörgőkígyót találtam a cukortar­tóban. Tegnap egy pápaszemes kígyó volt ugyanott. Aztán a kakaómat sem tudtam meginni, mert a bög­rémben egy szirén lubickolt. Amikor szendvicset akartam kenni, a kenyér megszó­lalt. Álmos hangon ezt mondta: „Nem ártana, ha kezet is mosnál.”
A fürdőszobában egy varázsló azzal szórakozott, hogy a szivacsot királyfivá, apát meg százlábúvá varázsolta. Apára rá kellett szólnom, hogy szíveskedjék kimászni a mos­dókagylóból, a varázslót pe­dig megkértem, hogy állítsa le magát. Amint átmentem a nap­palin, a testvérem épp a tévét ette. Aztán persze csodálko­zik, hogy fáj a hasa!
Visszamentem a szobám­ba, és, mint lenni szokott, összevesztem a nővérem­mel. Ha legalább ezerszer el nem mondtam neki, hogy ne lebegtesse a szárnyait a szobában! Jól tudja, hogy tüsszögök, köhögök, krákogok és fulladozom tőle. Feldühödtem és kihajítottam az ablakon, ő meg feltelepedett az első villanypóznára.
Aztán üldözőbe kellett vennem az iskolatáskámat, amelyik ugrálni kezdett, mint egy kerge kenguru, csak lasszóval tudtam elkapni. Nem gond, már szokva vagyok.
A liftet nem tudtam használni, mert az egerek diszkót tartottak benne. Szemmel láthatóan remekül szórakoztak.
Négyesével vettem a lépcsőket, majdnem felborítot­tam Lebart urat, aki épp sétálni vitt egy aligátort, és elso­dortam egy öreg nénit, aki kézen állva közlekedett.
A házból kilépve lendületet vettem, hogy átugorjam a szakadékot, mely a járda helyén tátongott. Mint általában, egy csomó figyelmetlen járókelő belepottyant, hallatszott, ahogy üvöltenek.
Arra gondoltam: „Ha ez így megy tovább, meghalok az unalomtól. Hogyhogy nem történik velem soha semmi érdekes? ”
De épp abban a pillanatban valaki megveregette a vállam. Marie volt az. Rám kacsintott, és ennyit mondott: „Szia!” Azzal el is tűnt a tömegben.
Néztem, ahogy távolodik, és a fejemben elindult egy dallam.

Zoknik

A suliban az igazgatónőt ritkán látjuk: szinte mindig az irodájában kuksol. Néha végigmegy a folyosón: egy szürke árnyék és két színes folt. A színes foltok a zoknijai. Mi csak ezt nézzük. Több tucat pár különböző színű zoknija van: almazöld, világoskék, csíkos, nyomtatott, hímzett...
Reggel, ahogy megérkezünk a suliba, mindenki azon töpreng: vajon milyen zoknit húzhatott ma? Mert az igazgatónő zoknijai valamit jelentenek. Csak az a baj, hogy sen­ ki sem tudja, mit.
Eleinte arra gondoltunk, hogy az időjárással függhet össze: „világossárga a napsütéses délutánokhoz”, „egér­szürke a reggeli ködökhöz” meg hasonlók. De azt figyeltük meg, hogy a lila pettyes fehér zoknit egyaránt viseli olyan­kor, amikor zuhog az eső és amikor ragyogón süt a nap.
Aztán azt hittük, a zoknik színe a napi menüt jósolja meg az étkezdében. Holott szó sem volt erről. Az igazga­tónő almazöld zokniban sétál? Mi a menzán véres hurkát kapunk, vagy éppen rántott halat, esetleg spenótfőzeléket tükörtojással.
Így hát arra a következtetésre jutottunk, hogy biztosan aszerint választ zoknit, hogy milyen hangulatban van. Halvány rózsaszínűt, amikor jókedvűen ébred, sárga és vörös cikcakkokkal mintázottat, amikor paprikás kedvében van. De hát az igazgatónőnek nincsenek hangulatai, szürke és néma, akár egy betontömb. Mindig.
Ma rájöttem a zoknirejtély nyitjára. Mikor reggel végig­ment a folyosón, más ötletem támadt. Nem lefelé néztem, hogy a zokni színét megállapítsam, hanem egyenesen elő­re: nem a lábára, hanem a fejére szegeztem a tekintetem.
Na és pont ebben áll a zoknik titka: az igazgatónőnek nincs feje. Csak hátul egy konty, elöl egy szemüveg.

(Forrás: Bernard Friot: – Histoires pressées / Sietős történetek)

Szőcs Imre fordításai

Megjelent a Cimbora 2019/1-es számában