Találkozás

Tegnap találkoztam egy meglehetősen furcsa alakkal. Eleinte nem is értettem, mit beszél. Talán még túl álmos voltam, vagy nem figyeltem eléggé. Valami ilyesminek tűnt: „Dzviaztrohhv kinghuaxjell trrpliikdauk jjjjjuhhh”. És aztán így szólt: „Sprechen sie Deutsch? Utána pedig: „Do you speak english?” És végül: „Beszél franciául?” Nem értem, miért kérdezte. Hát persze hogy beszélek. Ez az egyetlen nyelv, amelyet ismerek. Egy kissé meglepett az öltözéke is. Nagyon vicces vörös és zöld kezeslábas volt rajta, mintha nem is ruha, hanem pikkelyes bőr lett volna.

Ha jobban belegondolok, a fizimiskája is meghökkentett egy picit. Teljesen kerek feje volt, ami úgy forgott körbe, mint a mentőautó szirénája.

De nagyon kedves volt. Udvariasan köszönt, kezet nyújtott. A keze telis-tele volt ujjal. Volt vagy száz ujja. Elég furi egy ilyennel kezet fogni.

Aztán mindenfélét kérdezett. Eleinte nem is tudtam, mit válaszoljak. Például amikor azt kérdezte, hogy a tanárok nyárson sütve vagy bográcsban főzve finomabbak. Kénytelen voltam bevallani, hogy még sosem ettem tanárt.
A legviccesebb az volt, hogy állandóan ugrált a három lábán. Ez recsegő hangot keltett. Időnként megvakarta a hátát a nyelve hegyével. Nagyon szerettem volna tudni, hogyan csinálja.

Aztán mondtam, hogy most mennem kell, mert a mamám vár az ebéddel. Nem akart elengedni. Asszem, még játszani szeretett volna velem. Megígértem neki, hogy másnap visszajövök.

Ma reggel a szokásosnál korábban indultam a suliba. Már várt az utcasarkon, és gyorsan elvezetett egy hatalmas géphez, mely a park lombjai közé volt elrejtve. Nagyon vagány volt, tele különböző színű reflektorral. Betessékelt, becsukta az ajtót. Belülről is meglehetősen jól nézett ki a jármű. Csak tele volt mindenütt gombokkal és műszerekkel.

Aztán mondott valamit, amit nem értettem, és a gép felemelkedett. Nagyon bírom. Látni a felhőket a kerek ablakokon át. Azért szeretném tudni, hova visz. Remélem, nem nagyon messzire. Nem szeretnék elkésni a suliból.

Miklós és Szent Miklós

Miklós vette a telefonkönyvet, és a Kegytárgyak és sütemények fejezetnél megkereste a kívánt számot: 99 00 66 00. Tárcsázott és várt.

– Halló, itt Szent Miklós beszél – mondta egy távoli hang a vonal végéről.

– Jó napot, kedves Szent Miklós úr – mondta Miklós. – Azt szeretném tudni, mit kellene tennem, hogy olyan lehessek, mint ön. Mert oké, engem is Miklósnak hívnak, de hogyan lehetnék szent is? Van valami suli, amit ki kell járni, vagy valami vizsga, amit le kell tenni?

– Én – válaszolta Szent Miklós – összeraktam három gyereket, akiket egy szadista feldarabolt és elrakott egy hordó sóba. Ennek mindenki örült, tehát szentté avattak.
– De hát én hogy a csudában vigyek véghez hasonlót? – háborodott fel Miklós. – Amúgy meglehetősen undorító a maga története, meg aztán manapság nem szokás a húst sózva, hordóban tárolni. Ha, mondjuk, feltámasztanék néhány csirkét meg nyulat a hűtőszekrényből, az megfelelne?

– Mindenesetre próbálja meg, majd beszélek a vezetőséggel.

Miklós berontott a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, majd annak rendje és módja szerint életre keltett egy csirkét, egy kacsát, két nyulat sőt, még egy fél disznót is, ami a hűtőben volt, kivéve az oldalast, mert azt már megették belőle.

Aztán késlekedés nélkül tárcsázta a 99 00 66 00 számot – de többé nem válaszolt senki a vonal másik végén.

(Forrás: Bernard Friot – Histoires pressées / Sietős történetek)

Szőcs Imre fordításai

Megjelent a Cimbora 2018/8-as számában