Nem tudom, mi készteti az embereket arra, hogy jeleket hagyjanak hátra, de gyermekkoromban mi is fölírtuk szénnel a nevünket nagyapám erdei házának gerendáira (néhány napja, a kirulyfürdői Festő-borvíznél pedig már az új nemzedék globalizált jeladásaival szembesülhettem: „Leave this place!”, „Go back! Ghosts are real!” – írta föl valaki figyelmeztetéseit a borvízkút falára). Szóval: miért hagyunk jeleket hátra? Azért, hogy „visszataláljon százezer év múlva eltévedt utódunk”, ahogyan Karinthy Frigyes versében is olvashatjuk? Ezért is, persze. Igen ám, csakhogy Karinthy sem fejezi be a verset a tizenharmadik sornál, a helyzet tehát egy kicsit bonyolultabb.
Vannak testvéreink, vannak rokonaink, ismerjük a Bozót Törvényét, ugatunk a kutyával, üvöltünk a sakállal, tudjuk, hogy ölni kell, élni kell („friss koncot hagytam a tisztáson, rágjátok le sietve”), aztán történik velünk valami, mi pedig „elbújunk a bokorban”, hogy az a valami megszülethessék „makogó két vastag cserepes ajkunk között”, hogy „zabáló bestiaszánkkal”, „előrebukó torokkal” elhöröghessük az új jeladást.
Az ige így született... De tényleg így, ilyen egyszerűen, sorról sorra haladva születik a vers? Nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy igen! Csak esélyt kell adni neki, és velünk is megtörténhet a csoda. Nem baj, ha nem mi írjuk a verset, elég elolvasni is, és bennünk is megszületik az a „nem nőstény szülte, nem hím nemzette” valami, amivel aztán sokáig együtt lehetünk, csak ketten, „égi vizeken”, „vízi mezőkön”, fittyet hányva a Bozót Törvényére, magyarán: a napi rutinra!
A fiatal Weöres Sándor – egészen sajátos szempontok szerint – tizennyolc kategóriába sorolta a világirodalmat. Érdekes módon Szent Ferenc Naphimnusza vagy Celanói Tamás Dies irae című verse Danténál és Aiszkhülosznál is magasabb polcra került nála! Szent Ferencék fölött következnek az evangéliumok és a Rigvéda egyes részei, ezek fölött van a Miatyánk, a piramis csúcsán meg ott ragyog teljes pompájában az ábécé – ami Karinthy Frigyes versében először még csak csorbult körömmel a barlang sziklafalába karmolt egy-két jel, de mi tudjuk, a vers végére már megszületik az új jeladás: „is-ten... / Is-ten... is-te-nem könyörülj!”...

Testvéreim, farkasok, gyönyörű leopárd
Foltos hiéna, bátyám és rokonaim mind
Páva, cifra kuzin, nagynéném, zöld papagáj
Otromba, bölcs elefánt, mókás maki, bánatos marabu
Elbújtam itt a bokorban, hagyjatok egy kicsikét
A Bozót Törvényét jól ismerem én
Kutyával ugatok, üvöltök a sakállal
De ez most nem szemeteknek szól
Mindenre könyörgök!
Friss koncot hagytam a tisztáson, rágjátok le sietve
(Mindjárt jövök én is) csak ezt a pár jelet itt
Hadd karmolom csorbult körmömmel a barlang sziklafalába
Hogy visszataláljon százezer év múlva eltévedt utódom
Magamban hadd makogok, hadd hallja fülem csak
A hangot, a hangot, a tompa zörejt, mit a Lélek
Szorít ki, belülről, kifeléfordult zabáló bestiaszámon
Valami van itt, mit a Bozót hiába figyelne
Amire felelni szárcsa hiába vijjog,
Hiába rikkant a rigó, béka hiába kuruttyol
Valami van itt, valamit szimatolok
Amivel együtt ketten vagyunk csak égi vizen
Vizi mezőkön –
Önmagam és én – én és ő – apja nem én
Vagyok – s ő mégse apám
Van valami, más, mint ez a Törvény
Van Valaki, kit nőstény nem szült, hím sose nemzett
Nem anyaméhből származik, itt születik most
Makogó két vastag cserepes ajkam
Kínjában széttárt nyílása közül
Buggyanó könnyek magzatvize mellől
Ahogy előrebukó torokkal
Hörgöm el az új jeladást: is-ten...
Is-ten... is-te-nem könyörülj!