Vermesser Levente: Elégia
Ez az Elégia tipikus példa arra, hogy néha az indulat „mindent visz”, nincs idő olyan apróságokkal bíbelődni, mint rím vagy ritmus. Ritka szép vers. És egy szép versnek mindent megbocsát az olvasó.
1969-ben született Csíkszeredában, jelenleg itt és Balánbányán él és tanít. Verseskötete a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál jelent meg 2006-ban Az egyensúly ígérete címmel. 2007-ben Látó-nívódíjban részesült. – Kép: Látó
Elégia
Kétezertizenegy válságos tavaszán,
amikor éppen fölment a burgonya ára,
és Amerika épp egy kőolajban gazdag,
de ellenséges ország kormányát bírálta,
angyal körözött a háztetőnk felett,
majd leszállt a kinyíló ablak párkányára,
s hogy alig időzve beljebb tipegett,
egy egész hálószoba muzsikája várta,
mi pedig, amatőr angyalfigyelők,
szelíd áhítattal vittük át az ágyba,
kicsit gőgicsélt még, aztán elaludt,
betakartuk, hogy ne fázzon a lába.
Tavasz volt, sokszor eszembe jut –
odakint fénylett a vadmeggy virága.
Ritkán, nagyon ritkán ír verset a Balánbányán magyartanárként dolgozó Vermesser Levente, de ha mindössze ezt az egyetlenegy verset írta volna, akkor is tudnám, hogy tetőtől talpig költőről van szó.
2019 nyarán jelent meg a vers a kolozsvári Helikonban, én a 2020-as Erdélyi Szép Szóban találkoztam vele, ki is másoltam magamnak azonnal, tudván, hogy előbb-utóbb idézni fogom majd valakinek. Most már csak azt kéne megmagyarázni, hogy miért épp ezt a verset őrzi meg az ember egy olyan testes antológiából, mint amilyen az Erdélyi Szép Szó.
Első ránézésre is látszik, hogy 14 soros a vers, tehát alighanem szonettről van szó – mondja elhamarkodottan a szakmával megfertőzött olvasó. Aztán kiderül, hogy nem szonett, vagy legalábbis nem egészen szabályos szonett – egy szonettből nem lehet ennyire feltűnően kifelejteni rímeket. Ha a vers ritmusára vagyunk kíváncsiak, az első sor alapján alexandrinra gyanakodhatnánk, aztán kiderül, hogy Vermessernek nem fontos végigvinni a versen a precíz ritmust. Mi fontos hát ebben a versben? Mi volt az a lázas élmény akkor, „kétezertizenegyben”? Miről szól egyáltalán a vers? Vajon gyermek született, ezért volt a szelíd áhítat, ezért volt az a gondosság, hogy betakartuk az alvó angyalt, nehogy megfázzon a lába? Mi írhat felül válságos tavaszt, mindennapi kenyérgondokat (lásd a krumpli árát), eldurvulni látszó világpolitikai helyzetet? És ha ekkora volt az öröm az amatőr angyalfigyelőknél, miért Elégia a vers címe? Vége, ennyi volt, soha többé nem idézhető vissza az az élmény? Tudom, hogy csupa múlt idejű ige szerepel a versben, mégis elképesztő feszültséget érzek a cím és a szöveg „tartalma” között. Mint egy durcás gyermek: nem akarom, hogy Elégia legyen a vers címe! Miért kell elmúlnia annak az élménynek? (Persze tudjuk, hogy nem múlt el, ezért íródott a vers. S valahányszor eszünkbe jut Vermesser Elégiája, mi is mindig „kétezertizenegyet” írunk majd.)
Nem szabályos szonett, nem viszi végig a ritmust... – mondtam az imént. De nem is kell megtennie! Ez az Elégia tipikus példa arra, hogy néha az indulat „mindent visz”, nincs idő olyan apróságokkal bíbelődni, mint rím vagy ritmus. Ritka szép vers. És egy szép versnek mindent megbocsát az olvasó.
