Robert Burns: Falusi randevú

Robert Burns • Kép: Wikipédia

Évekkel ezelőtt, még a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztőjeként, Mit olvas a Székelyföld? címmel afféle faliújságot terveztem a szerkesztőségbe: heti egy alkalommal más és más verseket biggyesztettünk volna ki egy parafa táblára, felturbózni egy kicsit a kollégák, illetve a hozzánk látogatók kedélyét. Bemagoltunk volna egy-két verssort, röhögtünk volna egy csomót, átírtuk volna a verseket stb – az lett volna a lényeg, hogy kávézás-cigarettázás-pletykálkodás közben se üljünk tétlenül. Aztán valami okból kifolyólag mégse valósult meg ez a nemes projekt, de határozottan emlékszem, hogy Robert Burns Falusi randevúját már akkor, évekkel ezelőtt kiválasztottam magamnak – hadd búcsúzzam hát most ezzel a verssel vakációra készülődő olvasóimtól.

Ha finoman akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy meglehetősen furcsa évünk volt. Nem kizárt, hogy még furcsább időket is fogunk élni – akkor viszont idézzük föl magunkban a Falusi randevút: szentül hiszem, hogy nincs olyan olvasó, akinek ne szaladna azonnal széles mosolyra a szája, ha eszébe jut majd „a skótok Petőfijének” verse.

Bűbájos alkotás: végtelenül egyszerű, négyes és negyedfeles jambusok, annyira egyszerűek, hogy az ember szinte nem is figyel a ritmusra, csak a „sztorira”. Miért tagadnám: ezt a tiszta hangot, ezt az őszinte közvetlenséget, ezt az évődést, ezt a feleselést, ezt a Findlay-féle, refrénszerűen visszatérő kitartó „ostromot” egyszerűen nem tudom megunni. (Főleg ha a Bursnél 14 évvel fiatalabb Csokonai Vitéz Mihály Tartózkodó kérelem című versét is a Falusi randevú mellé képzelem: „A hatalmas szerelemnek / Megemésztő tüze bánt. / Te lehetsz írja sebemnek, / Gyönyörű kis tulipánt” stb.)

Vigyük hát magunkkal a Falusi randevút, évődjünk-feleseljünk mi is! Kellemes vakációzást, tartalmas „messengerezést-snapchatelést”, jó randevúzást mindenkinek! ☺