A vers május hónapjának kellemes és vidám hangulatát idézi, azt az örömöt és természetes nyüzsgést, amely-lyel növény, állat és ember fogadja a tavasz kiteljesedését. Ezt a szerteáradó életkedvet, vitalitást leginkább az igék, igenevek és melléknevek érzékeltetik: „hessenő”, „szálldos”, „illan”, „zsenge”, „lengenek”, „zümmögőn”, „kerengenék”, „kuncogó”. A metaforikus beszédmód, a „szöszke lányok” és a „csöpp legénykék” képzelt jelenléte a májusi tájban antropomorfizálja a természet élőlényeit: növényeit és állatait. A költő emberibbé, játékosabbá és mozgalmasabbá teszi a verset, felébresztve bennünk az érzést, hogy része vagyunk a természetnek, amelynek ezernyi szépsége nem öncélú, nem önmagáért való, hanem a benne gyönyörködő és a vele ismerkedő emberért.
A szövegépítésben felhasznált változatos technikával az említett tavaszi hangulat tág regiszterét közvetíti a költő. A kezdő versszakban a természet lassú hajnali ébredését élhetjük át, igei metaforákkal, minőségjelzőkkel, alliterációval, l és j lágy mássalhangzókkal díszített szövegrész a májusi hajnalok hangulatát idézi gazdagon. A verscímben és az utolsó versszakban felbukkanó kankalin a tavaszi derű és életkedv szimbóluma. Erre a szerepkörre külső megjelenése és a hozzá társuló szóhangulat jogosítja fel: optimizmust áraszt élénk színe, sajátos formája. Időmértékes verslábat (daktilust) rejtő neve alkotó játékra, játékos versírásra sarkallja a költőt. Vidám ritmusban, szökellő verslábakon halad előre a vers szövege, a természet „édes illata”, a kankalin vidámsága nem hagyja közömbösen a költőt. Szemlélőből cselekvő résztvevője lesz a mámoros tavaszi nyüzsgésnek, alkotó kedve a záró szakasz szójátékaiban teljesedik ki igazán: a kankalin virágnévhez társuló szóhangulatot tovább fokozza hangulatfestő igékkel, igenevekkel és melléknevekkel: „fancsalin”, „kancsalítva”, „rákacsint”, „kuncogó”. Ezek a címadó növénynév köré szerveződve, szövegkörnyezetében hatnak igazán, mintegy kiteljesítve az elkezdett költői játékot.

Megjelent a Cimbora 2010/5-ös számában