Nemes Nagy Ágnes gyermekverseiben fel-felbukkan a költészetében otthonos konkrét vers, illetve ennek a verstípusnak a formatechnikája. Lényege: az elvont gondolatoknak, érzelmeknek konkrét képekben (metaforákban, szimbólumokban) történő megjelenítése.
A tárgyiasítás, a konkretizálás alkalmazott eszköze a pontos leírás, a verstárgy találó megjelenítése főnevek, igék, igenevek és melléknevek segítségével. Természetesen mindez a felszíni rétegben, a szövegfelszínen történik. Ezeken a konkrét képeken keresztül jutunk el a vers mélyrétegeihez: a gazdag érzelmi és gondolati tartalomhoz.
Nemes Nagy Ágnes konkrét versei tág pszichológiai és filozófiai összefüggésekben értelmezhetők igazán, így tárható fel lírai üzenetük.

A Tó és fűzfa című vers mellérendeléses szerkezetű, ezt érzékelteti az és kapcsolatos kötőszó nyomatékos (kétszeri) előfordulása, mindannyiszor kulcshelyzetben: a címben és a második versszak elején. Az ellentét tekinthető a vers másik szövegszervező tényezőjének, amely inkább a költemény másodlagos szintjén jelenik meg. Az egyes szakaszokban a két verstárgynak (tó, fűzfa) más-más leírásával találkozunk. A tóhoz a változás, a nyugtalanság társul, ezt fejezik ki a változatos mozgást jelző igék (fordul, visszahull) és melléknévi igenevek (nyugtalankodó, sustorogtató). A fűzfa egyetlen igéje (áll) egyszerre érzékelteti a mozdulatlanságot és a bezártságot. Ez a megjelenítési mód ellentétet sejtet a mélyrétegben, jóllehet erre alig történik utalás a szövegben, talán csak a míg kötőszó és az említett igék eltérő jelentéstartalma árulkodik valamennyire a jelenlétéről.
Az összetett versvilág legalább kétirányú értelmezésre ad lehetőséget: egy pszichológiaira és egy filozófiaira.
Az elsőhöz C. G. Jung személyiségpszichológiáját hívhatjuk segítségül. A pszichológus a személyiségvonásokat az érzelmek kinyilvánítása szerint állapítja meg, ennek alapján különít el extravertált és introvertált típusokat. Nemes Nagy Ágnes versében a „személyiségjegyek” alapján a tó az extravertáltnak felel meg: folyamatosan keresi a kapcsolatot a külvilággal és a társakkal, nem rejti el érzelmeit. A fűzfa viszont a magába forduló, a zárkózott, introvertált típusra példa. Nem érdeklődik az őt körülvevő környezet iránt, nem barátkozik, inkább magában elmélkedik. Ezekkel a személyiségtípusokkal a mindennapi életben is találkozhatunk. Az analógia alkalmazásával a költő átviszi ezeket a típusokat a természet képződményére, illetve élőlényére, szimbólummá nemesítve azt.

Filozófiai értelmezésünk leginkább a hegeli dialektikára támaszkodhat: az egymást kiegészítő, fejlődést kiváltó ellentétek a valóság mozgató erői. A tó és a fűzfa ugyanannak a valóságnak (biológiai meghatározásban ökoszisztémának) a részei.
Bármelyikük sajátos jellege csakis a másik, az ellentéte jelenlétében nyer értelmet, és bármennyire is különböznek egymástól, ugyanannak a valóságnak az alkotói, együttes jelenlétüknek van igazán értelme.

Megjelent a Cimbora 2010/1-es számában