„Ibolya-verset” nem tart számon külön műfajként a poétika, egyszeri előfordulásnak, költői játéknak kell tekintenünk, amelyet a szokatlan élmény kiváltotta alkotói kedv (invenció) hozott létre. Az ibolyavirág látványa a mezőn és a vízparton sajátos képzettársításokat vált ki a költőből: a természet tavaszi ébredését ez a csodálatos virág teszi egyértelművé a világ számára. A mezei bokor alatt, a folyóparti fűzfa mellett szerényen meghúzódó ibolya tavaszsürgetését nemcsak a költő fogadja örömmel, hanem a környező természet is: mindkettő sivárabb és szegényebb lenne nélküle. Így van ez akkor is, ha csupán rövid időre, tavaszkezdetkor élvezhetjük ennek a virágnak a látványát, hiszen az év nagyobbik felében „bokor alatt aluszik”.
Johann Wolfgang Goethe német költő kétféle szépet különböztet meg, amelyben a szemlélődő ember kedvére gyönyörködhet: 1. a természeti szép szétszórtan és különféle formában van jelen a környezetben, 2. a művész feladata ennek a szépnek az összegyűjtése, átlényegítése és művészi szépként való közvetítése. A költészet eszközeivel Szilágyi Domokos is képszerűvé teszi, felidézi és ábrázolja a megcsodált növényt és a hozzá társítható élményt. Ikerverse darabjait egy-egy ibolyacsokornak tekinthetjük, azaz a címben megnevezett „ibolya-versnek”. Mindkét szöveg (a kétszakaszos és az egyszakaszos is) nyelvi megfelelője (analógiája) a valóságos ibolyának, illetve ibolyacsokornak, és a költő valóságos virágcsokor helyett verscsokrot nyújt át olvasójának a tavasz hírnökeként.
Ahogy a növény botanikai szempontból leírható, úgy értelmezhető a költő által hozott ajándék, az „ibolya-vers” irodalmi szemszögből, és ahogy az ibolyavirág vizuális esztétikai élményt nyújt szemlélőjének, úgy a róla írott, illetve az őt helyettesítő vers is gyönyörködtet bennünket, amennyiben irodalmi élményt közvetít. A költő „ibolya-versei” nem hivalkodóak, nem akarják minden áron és mindenféle lehetséges eszközzel magukra vonni a figyelmet, a választott verstárgyhoz, az ibolyához hasonlóan az egyszerűséggel és természetességgel hatnak az olvasóra. Ebben a témában a költő leginkább a népdalok formaeszközeivel (megszemélyesítés, ellentét, párhuzam) tudja önmagát kifejezni. A választott versforma (öt- és négyszótagos, kétütemű sorok az elsőben, változó szótagszámú kétütemű sorok a másodikban) és versritmus is a népdalok dallamát idézi. Szilágyi Domokos versében nemcsak a nyelv zenél, hanem a belső forma, sőt, az egész versvilág is.
Az általa jól ismert T. S. Eliot így írt minderről: „A költészet zenéje nem sorról sorra, hanem a költemények egészében keresendő”, mert „nemcsak a hangok zenéjéről van szó itt, hanem a képi világ zenéjéről is”, hiszen „a költészet zenéje nem a jelentéstől független valami”.

Megjelent a Cimbora 2010/3-as számában