Archívum ARCHÍVUM Facebook Link Fej shape shape shape shape shape
Szonda Szabolcs

Szonda Szabolcs

Életleckék világok határán

Kézfogás az irodalommal

A modern magyar irodalom egyik legnagyobb hatású írójáról, Ottlik Gézáról többször szóltunk már a Cimbora hasábjain – annak ellenére, hogy életműve középiskolai tananyag.

Életleckék világok határán
Forrás: jegy.hu

Tettük ezt főként Iskola a határon című, meghatározó fontosságú regénye kapcsán, miatt, amely a Cimbora közönsége számára is valódi olvasmányélmény lehet. Most ismét visszatérünk erre a könyvre és a szerzőre, aki húsz évvel ezelőtt, 1990 őszén távozott az élők sorából, írásai azonban ma is változatlan erővel hatnak alkotókra és olvasókra egyaránt.

Könyvek kerek párbeszéde

Ottlik Géza 1912. május 9-én született Budapesten, régi nemesi család leszármazottjaként. Másfél éves korában édesapja meghalt, az író nagyrészt női körben nevelkedett fel. 1923-tól tanulmányait a katonai alreáliskolában végezte Kőszegen, majd a budapesti katonai főreáliskolában folytatta. Érettségi után beiratkozott a budapesti tudományegyetem matematika–fizika szakára. Nemcsak a matematika, hanem a természettudományok is különös módon érdekelték, emellett atlétikaedzésre járt, a szellemi sportok közül pedig a bridzsben lett fölöttébb jártas. Közben újságíróként dolgozott, de szépirodalmi debütjét is készítgette. Ez 1931-ben a Napkelet című folyóiratban következett be, 1939-ben pedig már a tekintélyes Nyugat közölte egy elbeszélését. A második világháború és a kommunizmus időszaka, egészen az 1950-es évek végéig, megnehezítette ugyan Ottlik írói útjának alakulását, de az író akarata és kitartása mégis lehetővé tette életművének folyamatos épülését. Az 1960-as évektől ismét az őt megillető helyen van jelen a magyar irodalmi és kulturális életben, művei is megjelenhetnek (1957: Hajnali háztetők, 1959: Iskola a határon, 1969: Minden megvan, 1980: Próza – 1993: Buda, 1997: Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein). 1990. október 9-én halt meg Budapesten.
Mint író és mint műfordító, Ottlik Géza egyaránt a modern magyar irodalom több szempontból újító szerzője. Nagy gonddal hozta létre műveit, többször csiszolgatva, helyenként újraírva azokat, ily módon egyes könyvei bizonyos darabjaikban már előkészítik a későbbieket, párbeszédbe is lépnek egymással, kerekké téve az életművet. Legismertebb alkotásai a valóság és a képzelet határán egyensúlyozó, Hajnali háztetők című kisregény, valamint a két „ikerregény”, az Iskola a határon és a Buda. Mint jeleztük, főként a szerző katonaiskolai élményeit, tapasztalatait is magába olvasztó Iskola a határon volt nagy hatással a magyar irodalom alakulására, ez jelzi leginkább Ottlik írásművészetének újdonságát. A tíznél több kiadást megért, két elbeszélőt is „foglalkoztató” mű ugyanolyan mértékben tekinthető izgalmas ifjúsági regénynek, mint a gondviselésről, emberségről és gépies embertelenségről, az élet dolgainak viszonylagosságáról, lázadásvágyról és alkalmazkodás-kényszerről szóló, filozófiai jellegű alkotásnak – olvasmányos történet keretében. Az idősíkok váltakoztatása és a sokrétű lelki folyamatok ábrázolása révén különleges és meglepő szerkezetűvé alakított regény mögött is nagy munka áll. Szerzője mondja egy helyen: „Az Iskola a határonnak egy első változatát megírtam 1948-49-ben, mégis visszavettem, már majdnem a nyomdából. Túl vázlatos volt, nem jó. Amellett nem láttam volna sok értelmét elkezdeni egy hosszabb publikációs tervet egy ilyen első kötettel, amit nem tudok folytatni. Tíz év múlva aztán kénytelen voltam összesűríteni egy regénybe, amit egyébként talán négy-öt kötetben írtam volna meg.”

Az írót a mai magyar próza több nagyja tekinti mesterének, így Esterházy Péter is, aki – Ottlik iránti tisztelete jeléül, annak 70. születésnapjára, de posztmodern játék gyanánt is – lemásolta egyetlen rajzlapra a több száz oldalas Iskola a határon szövegét. Az Irodalmi Jelen című folyóirat honlapján érdekes cikket találtok Esterházy sajátos objektjéről, fotókat is a sűrűn teleírt rajzpapírról, szintén itt idézik az író vallomását is: „Az elején csak keveset, reggelenként egy órát másoltam, mint valami szerzetes, Gitta mondta is, imádkozás helyett. Jó volt. Aztán egyre jobban elhatalmasodott, láttam, hogy nem leszek kész időre, akkor már fölzabálta az egész napomat, egész nap írtam. De az is jó volt, ahogy írtam a mondatait, rengeteget tanultam a nyelvről, megtanultam még jobban magyarul.” (Schäffer Erzsébet beszélgetése Esterházy Péterrel)

(Ottlik életútja, művei a Digitális Irodalmi Akadémián.)

Megtalálni a helyet a közösségben

Az Iskola a határon kiindulópontja: egy sor újonc, köztük Bébé, Medve és Czakó bevonul a kőszegi katonai tanintézménybe. Az ezt követő történések, események mind azt a gyökeres fordulatot tükrözik és hozzák közelképbe, amely a fiúk életére rányomja bélyegét. A regény szól ily módon a beilleszkedés nehézségeiről, gyötrelmeiről, a szembeszegülés vagy a megszokás lehetőségeiről, eszközeiről, formáiról is, olyan életleckékről, amelyeket a felnőtté válás határán mindenkinek meg kell tanulnia valamilyen módon, valahol, miközben benső világában nyer is, veszít is valamit – a tét pedig az, hogy a nyereség legyen nagyobb. Hiszen a címbeli határ a felnőttkor határa, amint az iskola a felnőtt lét iskolája is.
A könyvben Ottlik nagyrészt csupán számozza a fejezeteket, a tartalomjegyzékben viszont összegzi is tartalmukat. Az a rész, amelyet alább olvashattok, a télkezdettel egy picit összhangban lévő kedvcsinálóként is, a 21-es számú, summája pedig ez:
„Havazás indul. Krumplisütés a tanteremben. Kölcsönadom a Lázadás a Bounty fedélzetént”.

Ottlik Géza
Iskola a határon
21. fejezet
(részlet)

Délelőtt indult meg a havazás, egészen váratlanul, szélcsendben. Sűrű, nagy pelyhek kezdtek szálldosni az ablak előtt, kerengtek, imbolyogtak, ráérősen himbálództak lefelé, néha még fölfelé is. Aztán komolyan rákezdett, hullt a hó szakadatlan, s ahogy teltek az órák, inkább erősödni látszott, mint alábbhagyni. Mértanóra jött, utána földrajz. A tanterem ablakait szinte elvarázsolta ez a kavargó, fehér színjáték; mintha egy óceánjárón utaznánk valahová, nem tudtam levenni a szemem az egyhangú és csodálatos látványról. Részeg lett az ember, olyan hirtelenül érkezett a hóesés. Erre a lehetőségre nem is gondoltam.
A tízórás nagy szünetben szétfutott a hír, hogy elmarad a délutáni gyakorlat. Az orvosi vizit és a tízórai-kiosztás után gombozni kezdtünk Colaltóval, a tanszerládája vízszintesre támasztott fedelén. Laczkovics Józsi egy repkénnyel befutott, skót várkastélyt ragasztgatott kivágós papírból, amit a városi papírkereskedésből hozathatott az ember a zsebpénzén. A kályha tetején megint gyorsabban kezdett forogni Bónis körzőhegyre tűzött papírkígyója, mert újabb vödör szenet öntöttek a tűzre. Szabó Gerzsonék a kályha előtt guggolva krumplit sütöttek és kenyeret pirítottak; Mufival és Halász Péterrel együtt reggel a csuklónál szedték össze az egyik pinceablak körül szétgurult krumplikat; csak most értettem meg, hogy céljuk is volt vele. Czakó Pali Szeredy mellé könyökölve mutogatott neki egy színházi képesújságot.


– Ni! – kiáltott fel valaki az ablakban. – Megy el Schulze.
Odatódultunk az ablakokhoz. Bognár következett szolgálatra, nem volt semmi különös abban, hogy Schulze megy haza, mégis, én is megnéztem magamnak. Jó volt ezt látni: lépegetett a hóban, már elhagyta a szökőkutat, most beért a főalléba, és egyre távolodott. Hullt, hullt a hó. A kopasz ágakra fehér prém simult, a vaslámpák tányérjára fehér süveg nőtt, fehérség borult a parkra, a szökőkút deszkafedelére, a városkára, a hegyekre, az egész világra. Véget ért a sár korszaka.
Az árnyékszék ablaka már jégvirágos volt, tele gyönyörű mintákkal. Nemsokára befagy a Gyöngyös. Ha egyszer leesett a hó, meg is maradt a tavaszi olvadásig; nem úgy, mint a nagyvárosokban. Megmaradt kint a földeken, megmaradt a gyakorlótereken, az utakon, a főépület előtt a kavicson, a fasorokban, mindenütt. Márciusig, áprilisig nem sározzuk be többé a bakancsunkat. Tiszta és puha szőnyeget terített lábunk elé az égi kegyelem. Megbűvölve néztem ezt a fehér, édesen szelíd és mégis hatalmas varázslatot. A sűrű, lankadatlan hópelyhek lassan belepték Schulze elhagyott lábnyomait.
Kerülővel mentem vissza a helyemre. Megnéztem az Osztrák–Magyar Monarchia falitérképét a hátsó ablak mellett. Hegy- és vízrajz, sötétbarna óriásmacska hever félkaréjban a zöld magyar alföldön. Kívülről ismertem már. Csak a tanterem szaga volt más. Szabó Gerzsonék megégették egy kicsit a krumplit, mert parázson kellett volna sütni, de a szén még lánggal égett a kályhán. Áttértek hát a szokásos kenyérpirításra, s az izzó vasajtóhoz szorított kenyerek szagába belevegyült az égett krumplié.


Megnéztem a kályhán forgó papírkígyót. Megnéztem, hogy mit rajzol Zsoldos, de eltakarta előlem a számtankönyvével.
– Mi az? – kérdeztem.
– Semmi.
– Térképet rajzolsz?
– Ej, eredj a francba! – mondta Zsoldos.
Láttam, hogy Medvével kibékült. Ahogy elmentem előttük, egy pillantást vetettem a kis Matejre. Morgott rám valamit. Halász Petár a szemöldökével integetett felém titokzatosan, hogy menjek oda. Odamentem.
– No? – kérdeztem.
De Halász ötölt-hatolt, a szeme csücskéből sandítgatott jobbra-balra.
– Hócsata lesz – mondta. – Gyakorlat helyett.
Ezt már tudtuk. Nem azért hívott oda. Vártam.
– Schulze tiszthelyettes úr tanfolyamra megy – tette hozzá.
Ezt Zsoldos találta ki az előbb. Hátrafordult, és hangosan bejelentette: „Hallottátok? Schulze tiszthelyettes urat tanfolyamra vezényelték!” Laczkovics Sándor fejbe is verte dühösen és nevetve, mire Zsoldos módosította: „Vagyis vízgyógyintézetbe megy! Tanner bácsi jön hozzánk helyette!” A vízgyógyintézet szöget ütött a fejembe. Akármilyen hülyeség volt, előresétáltam Zsoldosékhoz. Medve arcát pingálgatta egy ecsettel, ezt már előbb láttam. Mikor megálltam előttük, Medve mesélt neki valamit. Scott kapitány utazását, amit a kórházban olvasott. Hallgattam egy darabig, Zsoldos firkálgatott; aztán rám szólt, menjek a francba.
Halász Petár vigyorgott. Nem Schulze tanfolyamát akarta közölni velem, csak fecsegett. Nem ezért hívott oda. Felemelte háromujjnyira a tanszerládája fedelét, benyúlt hirtelen, és a markomba nyomott egy sült krumplit.
– Vidd a fenébe – súgta. – Gyorsan.
A krumpli héja vastagon elszenesedett, alaposan megégették, ezért adta nekem; de nemcsak ezért; a belseje, miután a kormot lerágtam róla és részben kiköpdöstem, nagyon ízlett. Még meleg volt.
Visszamentem Colaltóval gombozni, és a székemre térdelve köpködtem közben a fogam alatt recsegő, szenes rostokat. A Scott kapitány utazásáról egyszerre eszembe jutott, bár nem tudom, miért, hogy kölcsönadom Medvének a könyvemet, a Lázadás a Bounty fedélzetént. Czakónál volt utoljára, aki elkérte, s Colalto és Szeredy már előbb kiolvasták.
– Hová mész? – nézett fel Colalto.
– Várj.

Az Iskola a határon különböző kiadásainak borítója

Az Iskola a határon különböző kiadásainak borítója

Odaszaladtam Medvéhez a könyvvel. Az első pillanatban nem értette, aztán nagyon megörült neki, láttam. Csillogott a szeme. Igyekezett minél hűvösebb hangon megköszönni. Méltóságos viselkedését nagyban csökkentette azonban, hogy közben megnyálazta az öklét és törülgette vele az orra tövét.
– Mi az? – kérdezte Colalto, ahogy visszamentem.
– Semmi.
– Te lősz.
Colalto tanszerládáján játszottunk. A fedőlapja alá volt támasztva két-két könyvvel, hogy vízszintes legyen. A zöld rovátkák, a világosabb és sötétebb foltok, a tintatartó körüli kék maszat, az egész festmény pontosan ugyanolyan volt, mint azelőtt. A tónusa azonban megváltozott. A hóesés vakító fehérsége beszivárgott a tanterembe, és a zöld festést alig észrevehető kis hideg csillogásokkal szórta tele.
Tulajdonképpen az égvilágon semmi értelme nem volt, hogy kölcsönadtam Medvének a Bounty fedélzetén-t, tudtam. Csak úgy kedvem jött hozzá hirtelen.
Mégis, jó ötlet volt, nem bántam meg. Nekem megérte, mert olyan jólesett, mint egy ráadás fél zsíros kenyér, vagy mondjuk, egy negyed, vagy legalábbis egy jó harapásnyi. Colalto egy kurta, kérdő pillantást vetett rám, de azután ő sem firtatta, látta, hogy a magánügyem; játszottunk tovább.”